Disznóölés

A polgármester tudja. Romantikus és archaikus falusi zsánerkép tárul elénk, mintha Gyárfás Jenő Disznóölését illusztrálnák Fábián Árpád és fia, István portáján. A hatalmas állat — kétszáz kilós, arasznyi vastag szalonnájúra hizlalt koca — ,,alkatrészei" az udvarra kihelyezett hosszú munkaasztalon halmozódnak. A kalákás szomszéd — akiről megtudom, hogy Szász Lajos, volt osztálytársam fia egy óvodás korú kislány társaságában — modern Bosch húsőrlővel darálja a nagy tál kolbásznak valót. Miközben friss és felséges ízű pörkölt bőrt hersegetünk, a háziak azon derülnek, hogy itt minden az uniós szabványok szerint történik. Valaki elmondja, hogy egy sváb származású szatmári ember, aki kitelepedett Németországba, éppen disznóöléskor tévedt be hozzájuk, mint mi most, s amikor megkóstolta az utánozhatatlan ízű pörkölt bőrt, majdnem elsírta magát, mert ilyent csak gyermekkorában evett itt, a Partiumban. Borral, pálinkával is kínálnak, aki ihat, az felhörpinti, mert ez is a szokás és hagyomány része. Aztán előkerülnek a disznóperzseléses történetek is, amikor a levágott állat a tűzcsóvával a hátán a szalmakazalnál áll meg. A kutya — ez is képbe illő — el-elvakkantja magát, s várja a jó falatokat.

Kitűnő, disznóvágásra alkalmas idők járnak mifelénk manapság. A nagy hó, az ínycsiklandó színekben játszó és perzseléses illatokat árasztó hús, a kések sűrű fenése, a kutya vakkantása, s a bor meg a pálinka, mind-mind ehhez a szertartáshoz tartozik.