Sáfárkodni értékeinkkel

— Milyen a múzeum látogatottsága?

— Harminc-harmincötezer látogatónk van évente, egy kicsit a nemmel való szavazás után az anyaországiak száma csökkent, viszont az uniós csatlakozással nőtt az idegen ajkúaké. A látogatók hatvan százaléka belföldi, negyven külföldi, ebből olyan ötre tehető az idegen ajkúaké. Itt kellene változtatni, vonzóvá tenni, amink van: korszerű tárlók, interaktív tárlatlátogatás, a számítógéphez szokott fiatal generáció például nem szereti, ha a háta mögött a tárlatvezető beszél, ő inkább a korszerű technikát keresi. Fel akarjuk szabadítani a tornyot például, amit jelenleg raktárnak használ a múzeum. A turistát felvisszük, távol látszanak a szorosok, meg lehet mutatni, hogy az ott szemben, ott vonult ki Mátyás király a moldvai vajdát megbüntetni. El lehet ezt adni. Megoldottuk a múzeum éjszakai kivilágítását. Apró dolgok, amik nem is kerültek sok pénzbe. Kell egy rendes könyvüzlet, ahol a saját kiadványaink mellett a látogató átlapozhat szaklapokat vagy akár a napi sajtót. A magunk súlyával részt kell vennünk a múzeumok nagy családjában.

— Van-e súlyunk?

— Van. A legnagyobb határon túli közgyűjtemény a mai napig; százharminc éves története során a Székely Nemzeti Múzeum mindig meg tudott maradni magyarnak. Mert nagyon jó alapokat tettek le az elődök, és mert rendkívüli értékeink vannak. Egy példa csak: az Apor-kódex, a negyedik magyar nyelvemlék, amelyet az idén szeretnénk restaurálni. Itthon, Erdélyben.

— Tudományos munkásságát illetően mekkora most múzeumunk súlya?

— Mi regionális besorolásúak vagyunk, annak idején a nemzeti múzeumok közé soroltak, csak az Iliescu-korban ez nem volt valami biztonságos, és akkor visszakéreztünk regionálisnak. A 90-es évek végén létrehozta a román állam a Keleti Kárpátok Múzeumát, arról volt szó, hogy ez használhatja a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményét. És itt volt az igazgató, szemlélődött, hogy mit is lehetne innen elvinni. Bizonyos védekező reflexeknek mai napig is kell működniük. De súlyunkat tekintve többek vagyunk, mint regionális múzeum.

— Visszajelzések a múzeumban zajló tudományos munkásság elismerésére vannak-e?

— Néhány napja védte meg Boér Hunor doktori disszertációját Budapesten, témája a Székely Nemzeti Múzeum. Elbűvölte a hallgatóságot, valószínűleg, megjelenik könyvben a dolgozat. Február 15-én adja át a Magyar Rovartani Társaság a Friváldszky Imre-emlékplakett ezüstfokozatát Kocs Irén természetrajz szakos kolléganőnknek kutatómunkájáért. Legalább tíz munkatársunk a doktori dolgozatán dolgozik. Sztáncsuj Sándor régész olaszországi ösztöndíjasként előadást tartott Rómában az Academia Romanán — ez megint egy elismerése az itt folyó munkának. Örömmel jelenthetem, hogy a tudományos kutatómunka újra visszakerült a múzeum keretei közé, megjelent az Acta 2006 végén, illetve most kell megjelennie a megújított arculatú és tartalmú évkönyvünknek, az Acta Siculicának.

— Egy globalizálódó, és nevezzük nevén: kultúridegen környezet nyomasztó szorításában hogyan látod a múzeum jövőjét?

— A globalizációt nem látom fenyegetőnek a múzeum jövőjére. Azt az elszigeteltséget, amiben éltünk itt, múzeumi szinten nagyon jól lehet kamatoztatni. Hiszen nagyon jó esélyek nyílnak, ha ügyesen sáfárkodunk, tudunk nagy áramkörökbe csatlakozni. Az erősdi anyag például most is rendkívül keresett ,,portéka" külföldön.

— Végezetül: látsz-e esélyt az annak idején önkényesen Bukarestbe vitt Gábor Áron-ágyú, a szkíta kard visszaszerzésére? Adott pillanatban egészen magas politikusi szinten zajlott ez a vita, sőt, konkrét ígéretekig is eljutottak.

— A szakmával lehet beszélni, nincs már az a román—magyar kiélezettség a szakmában. Meg fogjuk próbálni ezen a vonalon. Esetleg úgy, hogy szervezünk egy negyvennyolcas kiállítást, és megpróbáljuk kölcsönkérni arra az ágyút. Én ebben is optimista vagyok, szerintem vissza lehet szerezni.