Nyomtatott újság megrendelése Paypal-al

Megrendelési periódus:

Kezdési dátum:


Regisztráljon, és szóljon hozzá írásainkhoz


Sepsiszentgyörgy, 2016. augusztus 24., szerda 22:37
Köszöntjük Bertalan nevű olvasóinkat!

Remélem, megbocsátanak... (Színházi tükör)

2013. november 9., szombat, Magazin
Pál Ferenczi Gyöngyi színésznő nagyon sok fontos szerepet eljátszott már a Tamási Áron Színházban, legutóbb Kárpáti Péter Akárki című darabjának főszerepét bízta rá Radu Afrim rendező. A darabról, az előadásról, a próbafolyamatról kérdeztük.
 
– Most ért véget a harmadik Akárki-előadás. Hogy érzed ma­gad?
– Emma szavaival élve: nehéz napom volt, elfáradtam. Ez az utolsó mondatom az előadásban, és két óra intenzív jelenlét után ezt mindig őszintén így érzem...
– Mit jelent számodra ez a főszerep?
– Minden szerepben igyekszem a tőlem telhető legtöbbet nyújtani, de egyes munkák kétségkívül nehezebbek az átlagosnál. Ez is ilyen. Nagyon jó szerep, viszont életem egyik legnehezebb feladata.
– Milyen volt Radu Afrim rendezővel dolgozni?
– Afrim most is a rá jellemző szürreális képekben gondolkodott, nagyon szépen kidolgozta azt a furcsa világot, amelyben a főhős magára marad, a színészek játékát pedig észrevétlenül irányította. Ilyen „színészvezetésben” még nem volt részünk. Folyamatos bizonytalanságban tartott bennünket, csak akkor szólt bele a jelenetbe, ha teljes tévúton jártunk, viszont akkor kíméletlenül lehordott. Ez volt a munkamódszere. A bizonytalanság jelen­idejűséget teremtett a színpadon, ő pedig végig erre törekedett: egyszerűségre, a pillanatok igazságára.
– Nem gondolod, hogy a sok technikai eszköz – hangok, zene, fény, füst – használata gyengítheti a színészek játékát?
– Nem, mert végig vigyázott arra, hogy ezeket az eszközöket a játékhoz igazítsa. Inkább segítette ezek által a játékot, vagy adott esetben erősítette, felnagyította a történéseket. Ő a koordinációs feladatokat szépen és pontosan elvégezte, és valahogy nekünk is szabad kezet adott, teljes mértékben bízott abban, hogy mi is ugyanígy elvégezzük a magunk feladatát. Párszor inst­ruált, de ezen ritka alkalmak után mindig hozzátette: „különben azt csinálsz, amit akarsz, a te dolgod”. Ezzel szépen át is ruházta ránk a felelősséget. Nem az a típusú rendező, aki folyton ott van melletted, vezetget, gondoskodik arról, hogy te jól érezd magad a szerepben. Ő inkább az összképre figyelt, arra, hogy minél ár­nyaltabban megjelenítse ennek a nőnek az agóniáját, a fájdalmait, a sivárságát annak a világnak, amely körülveszi. Tulajdonképpen ez is okozza Emma öngyilkosságát, nem tudja elviselni azt a sok ször­nyű­séget, amit átél.
– Gondot okoz-e a román rendezőkkel való munkában, hogy ők általában semmit sem értenek a magyar nyelvű szövegből?
– Én még nem éreztem, hogy ettől kevésbé jól tudnánk kommunikálni. Ők ilyenkor kapnak egy pontos tükörfordítást, amelyben követni tudják az elhangzó szöve­geket, a színészek zöme pedig tud annyira románul, hogy jól meg tudjuk érteni egymást. Adott esetben ez előnyére is válhat az előadásnak, mert a rendező így sokkal jobban tud figyelni a színészi jelenlétre. Afrim is nagyon figyelt erre, min­dig megállított, ha valamit teátrálisnak, felmutatottnak, a való élettől elrugaszkodottnak látott. Nem értette a szöveget, de rögtön meg­érezte, ha hamisan szólaltunk meg. Engem mindig arra kért, hogy le­gyek természetes, nagyon őszintének és tisztának akarta látni az én szereplőmet. Nagyon vigyázott arra is, hogy ne legyenek színházilag megkomponált, kitalált hangsúlyok a szövegemben, hogy minden mondatomat úgy mondjam, ahogy elsőre fa­kadna ki belőlem. Ez egy kicsit másfajta jelenlétet igényel, mint amihez mi hozzá­szoktunk.
– Miről szól szerinted Kárpáti Péter Akárkije? Mitől lehet ma érvényes, aktuális?
– Ez a történet szép példája annak, hogy olykor mennyire üressé válnak a kapcsolataink, mennyire nem figyelünk egymásra, például a szülő-gyermek viszonyainkban. Hogy hogyan maradunk magunkra ebben a világban, miközben körülvesz egy csomó ember, akiket szeretteinknek is szoktunk nevezni. Hogy milyen sokszor nem veszi észre lelki gondjainkat a környezetünk, azok az emberek, akik közvetlenül mellettünk állnak, élnek. Ez egy szörnyű jelenség. Most, az esti előadás után beszéltem egy nézővel, aki azt kérdezte, nem aka­dályozott-e a munkámban az, hogy az én életem teljesen máshol tart, mint az Emmáé. Valóban pozitívabb gondolkodású ember vagyok, mint amit játszom, de nagy empátia van bennem az ilyen sorsok iránt. Mondhatom, hogy az életem teljes: szép családom van, gyönyörű gyermekeim, örömmel végzem a munkám, de azért be kell vallanom magamnak, hogy időnként nagyon is ismerősek a darab élethelyzetei. Mondok egy konkrét példát: minden előadás egy teljes napi felkészülést igényel tőlem, olyannyira, hogy azokon a napokon képte­len vagyok teljes odaadással ott lenni a családom életében. Ezt borzasztónak érzem, bűntudatom van tőle, olykor előadás közben is feltör belőlem a lelkiismeret-furdalás... Hogy is van, hogy miközben a színpadon az emberi kapcsolatok, a család, a szeretet fontosságát hangsúlyozzuk – mert tulajdonképpen erről szól ez a darab –, éppen hanyagolom az otthoniakat, azokat, akik a legfontosabbak az életemben. Na­gyon sokat rágódom emiatt. Remélem, megbocsátanak...
Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR
A Színházi tükör támogatója a Salvia patika
2013. november 10.
vasárnap 09:19
pd66
50 hozzászólás
Meg is bocsatottunk!!... ......, és büszkék vagyunk RÁD. j és pd

Ha hozzá szeretne szólni, jelentkezzen be
Felhasználónév:
Jelszó:
Regisztráljon most