Szőke Vince, a haralyi versmondó (Jegyzet)

,,Volt a faluban egy csodaszép lány, aki fiatalon, szépsége teljében meghalt. Rózsának hívták. Ő volt az első, akit az új temetőbe temettek. A templom mellé. Milyen szép dolog ez. Édesanyám is hallotta valakitől, lehet, az ükanyámtól."

Érdekesnek tartom, hogy a versírás-versmondás mennyire együtt él az idős emberekkel.

Kisgyörgy Zoltán közli Kovászna megyei útikalauzában a haralyi templomépület nyugati homlokzatán álló érdekes feliratot: ,,Mikor s ki épített, egy élő sem tudja. / Kiskápolna voltam hajdan és őrbástya. / Templom ezer után 744-ben lettem s meg / Újultam 92-ben. Végre most 1865-ben / Feldíszített Haraly eképp költségén / Mikor Ns Fejér Mihály vala a főgondnok / Mit neked utókor emlékül átadok."

Vince bátyánk versismerete akkor elkápráztató, amikor ,,engedélyt" kér arra, hogy verset mondhasson. Természetesen, bólintok. És kezdi Tompa Mihály A gólyához című versét. A viszonylag kisméretű konyhában olyan indulattal és átéléssel, mintha a falu fölötti Haros-hegyen és hatalmas tömeg előtt mondaná. Tanult versmondókat is meghazudtoló verssor-tagolással, az értelmi és érzelmi hangsúlyok előadói adagolásával olyan atmoszférát teremt, hogy a vers mai értelmezhetőségével megborzongatja az embert: Te boldogabb vagy, mint mi, jómadár. / Neked két hazát adott a végzeted, / Nekünk csak egy — volt! Az is elveszett! // (...) Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk! / Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: / A kidűlt fában őrlő szú lakik... / A honfi honfira vádaskodik. / Testvért testvér, apát fiú elad...

Idős emberek érzelmes dolgok elmondásakor el szokták sírni magukat. A 89. évében járó Vince bátyánk nem teszi, kemény, mondhatni, katonás, kimért és fegyelmezett, mint a jó verssorok. Nem hagyja, hogy megkérdezzem, mikor s miként, honnan tanulta ezt a verset, maga mondja:

,,Nem könyvből tanultam, édesanyámtól hallottam gyermekkoromban. Úgy lehet, Tompa Mihály írta. Tetszett-e hallani róla? Gyermekkoromtól kezdve valahogy mindig eszembe jutott ez a vers. Hét osztályt jártunk itt, Haralyban iskolába. Állami elemi iskola volt. ’34-ben. Hány éve ennek, 74 éve? Nekünk azt kell tanuljuk, amit nem tudunk. Nekem Gazda Ferenc osztálytársam volt. Amikor itt járt, neki is elszavaltam ezt a verset..."

Gazda Ferenc egyetemi tanár, szerkesztő, Haraly szülötte, az itteni temetőben nyugszik. ’56-os elítélt. Vince bátyánk azt is hozzáfűzi — miután a meghurcolt férfi szenvedéstörténetét tartalmazó könyvét kiteszi az asztalra —, hogy édesanyja a harmincas évek derekán annyiszor mondta ezt a gólyás verset, hogy a kisiskolás fiúcska szótagról szótagra, hangsúlyról hangsúlyra, háromnegyed század múltán is mondja a magáét. Édesanyja ezáltal, a házi teendők mellett, egy eldugott kis falu szellemi nagyasszonyává válik. Örök példaképe azoknak az édesanyáknak, akik gyalázatos, nemzettipró időkben a nemzet megmaradásának magasságai felé emelték gyermekeik tekintetét!