Külön tanfelügyelőségek (Egy demokratikus megoldás)

Az eddig támasztott kérelmeink vajon a mindenkit megillető emberi méltóság mércéjével mérve mit árulnak el igényszintünkről, vajon nem túl alacsony röptű e ,,szárnyalás", s nem lenne-e indokoltabb hason csúszásnak minősíteni?

Pedig a kisebbségi tanügy célszerű és optimális megszervezésének alapelveit legjobbjaink már rég kidolgozták. Nemigen kapott szót a mostani vitában például az, hogy a magyar oktatásnak önálló magyar tanfelügyelet dukálna, hogy iskoláink és tanári karunk, a diákság ne mindig másodrendűként legyen kénytelen alárendelni magát és elvárásait egy belső ügyeit tekintve tudatlan többségnek és felsőbbségnek. Érdemes lenne visszatérni a második világháború utáni rövid demokratikus közjáték tapasztalatához, az 1945—48-as időszakhoz, mikor is tanintézeteink két erdélyi tankerületbe osztva külön tanfelügyelőségek gondozására voltak bízva, s mikor e hivatali befolyás birtokában komoly pedagógiai módszerességgel lehetett mind befelé, mind kifelé megvédeni a magyar iskola és egyetem valódi érdekeit.

Amíg nekünk — és még ez számít a jobbik esetnek — Erdély legtöbb megyéjében csak legfeljebb főtanfelügyelő-helyettesi vagy iskolaigazgató-helyettesi tisztség jut, addig ott e minden önállóságot nélkülöző emberek csak kiszolgáltatottságukat, alárendeltségüket igazgathatják, s érdekvédelmileg, állandó gúzsba kötöttségük miatt, vajmi kevéssé hatékonyak. Ilyen körülmények közt a magyar tanügyi államtitkár sem adminisztrálhat mást a minisztériumban, csak egy sorvasztó másodrendűséget — egy leértékelt hálózatot, mely nem is hálózat, hiszen szétszaggatott, atomizált egységekből és tagozatokból áll. Hol lehet itt szó arról, ami a kontinens boldogabbik felén már elfogadott alapelv: hogy a gyengébb — az egyenrangú kultúrák és az emberi méltóság jogán — többlettámogatást érdemel, amikor azért is hálát várnak el, ha a szokásos hátrányos megkülönböztetés elmarad?

A világháború után eredeti megoldást találtak e bajokra, külön iskolahálózatot és önálló tanfelügyelőségeket hoztak létre az önálló tankerületeknél. Ma is sokkal jobban el tudná látni szakmailag feladatát egy Szatmár vagy Kolozs megyei, egy Bihar vagy Szilágy megyei magyar tanfelügyelőség, ha a román tanfelügyelőséggel egyenlő hivatali félként tárgyalhatná meg a közös ügyeket, és a maga sajátos belső dolgait legjobb belátása szerint rendezhetné.

Az erdélyi magyarság ötven százaléka olyan településeken él, ahol a lakosság felét vagy felénél nagyobb hányadát képezi, azaz a helységeket tekintve egyenlő félnek vagy kimondottan többséginek számít. Tükröződik-e ez magunkkal és másokkal szemben támasztott elvárásainkban?