Vonuló tankokról, állig felfegyverkezett, egyenruhát viselő oroszbarát szakadárokról, barikádépítésről, tüntetésekről, összetűzésekről, polgárháborús állapotokról érkeznek folyamatosan a hírek, Oroszország és a nyugati hatalmak között pedig évtizedek óta nem volt ennyire feszült a viszony, az ukrajnai fejlemények kibékíthetetlennek tűnő érdekellentéteket hoztak a felszínre.
Ismét bebizonyosodott: Moszkva soha nem tett le birodalomépítési ambícióiról, az észak-atlanti szövetséget, Amerikát és az Európai Uniót mégis szemmel láthatóan váratlanul érték az orosz lépések. Pedig nem kellett különösebb jóstehetség ahhoz, hogy felmérjék: Putyin aligha nézi majd tétlenül, ha befolyásukat közvetlenül Oroszország határáig, a szomszédos Ukrajnára akarják kiterjeszteni. Ráadásul a kijevi hatalom integrációs törekvéseit sem támogatták elég határozottan a kezdetektől – kicsit olyképpen viszonyultak Ukrajnához, mintha akarnák is, meg nem is, hogy az unió tagjává váljon –, a két érdekszféra között őrlődő, a korrupció és az oligarchák fogságában rekedt ország így lassan a szétesés közelébe sodródott. Már Krím elszakadását is csak tehetetlenül szemlélték az uniós tagállamok – a szankcióknak nevezett intézkedések már-már a nevetségesség határát súrolták –, és úgy tűnik, sokkal többet a kelet-ukrajnai fejlemények nyomán sem tehetnek, a gazdagabb tagállamok – élükön Né­metországgal – ugyanis nem szívesen mondanának le az Oroszországgal ápolt gazdasági kapcsolatokról. Túl sokat Amerika sem tehet, ráadásul Barack Obama elnök tekintélyét is megtépázta a szíriai válság – támadják is eleget politikai ellenfelei, a sokkal keményebb, harciasabb külpolitikát szorgalmazó republikánusok.
Sem egységet, sem erőt nem tud tehát egyelőre felmutatni az Ukrajna területi integritásáért síkra szálló Nyugat. Márpedig így nehéz lesz leállítani az orosz medvét, ha az egyszer csak vérszemet kap...