Százéves Német István Bükszádon

Felszabadult, Fogarason segéd lett, aztán Iaşi-ban a repülősöknél katona. Megtakarított pénzéből itthon házat épített, családot alapított (1932), így lett hat gyerek: József, Mária, Teréz, Magda, Ferenc és Ilonka édesapja. Jött a második világháború, és István bácsit megmentette mestersége. A Sólyomkő és Bükszád között megépült a magyar erőd, az erődszázadnak is kellett tábori cipész, a hadigépezetnek dolgozott. Aki szerette a munkát, annak még egy rendszerváltás sem hozhatott leküzdhetetlen akadályt. 1944 után cipészműhelyt nyitott Bükszádon a Szorgalom szövetkezet részlegeként. Harmadmagával folytatta a kisipart. Onnan is ment nyugdíjba, de kilencvenéves koráig még javítgatta a család és a szomszédok cipőit. István bátyánk több éve használja a nyugdíjat, mint amennyit dolgozott. ,,Ha újra választhatnék, akkor is ezt a mesterséget választanám!" — szokta mondogatni.

Vérbeli iparosember volt. Ami kikerült a keze alól, annak cipő, lábbeli, bürgercsizma volt a neve. S mert nem iparos az, akinek nincsen hobbija, neki is volt, s nem is akármilyen: a gyümölcskertészet. Oltott, szemezett. Ő volt a ,,bükszádi Micsurin". London pepin, baumaret ― sorolja fia, Német Ferenc édesapja legfinomabb almafajtáit.

István bácsival szobájában fogtunk kezet, s mert kedvenc témája a katonaélet, arról kezdett mesélni, s mert Iaşi román város, románul!

Születésnapja előestéjén ünnepi asztal mellett a kiterjedt család köszöntötte: gyerekei, unokái, dédunokái, egy ükunokája és a bükszádi plébános.

Mindhiába kerestük a hosszú élet sokféle titkát, minduntalan visszatért a válasz: a munka! A munka iránti szeretet és végtelen kitartás.