Emlékeznek az egyre fogyatkozó túlélők, bajtársak, családjaik, a hősi halottak még élő testvérerei, gyermekei, unokái, dédunokái, rokonok, az újabb nemzedék. A sok hagyományőrző, jó barát, riporter, újságíró, tévéstáb, fényképész, akiknek száma egyre gyarapszik, egyre többen kérnek interjút, fényképeztetik le magukat a háborús veteránokkal, megtisztelve őket egy kis ,,szív­erősítővel”.
Társadalmunk több tagja ismeri a történelmi valóságot: mind a két világháborúban ezernél több magyar katona áldozta fel életét, elhantolt vagy temetetlen testük – apáink, nagyapáink csontjai – ott nyugszanak az ezeréves úzi határ és Alcsík között. Úz völgyét azért sem felejtjük, mert voltak olyan bátor, szerető szívű hű családok, amelyek a frontátvonulás után – nem messze még dörögtek az ágyúk – eljöttek, kiásták szeretteik élettelen testét, és hazavitték Sepsiszentgyörgyre, Olasztelekre, Étfalvára, Kálnokra és a messzi Ülkére. Hála és köszönet illesse őket. Nem felejtjük el azon embertársainkat sem, akik az 1994-es évben a II. világháborús emlékmű felállítása óta az örök harcmezőre távoztak, számuk már húsz fölé emelkedett. Kérjük a jó Istent, hogy őket is fogadja be katonái közé, és jutalmazza meg az örök élettel.
A mítoszok megszületnek, mert meg kell születniük. Az Úz-völgyi mítoszt a székelyek már rég elfogadták, hiszen a székelyeket nem lehet árulással sem legyőzni. A hadtörténészeknek is el kell fogadniuk, el kell ismerniük, hogy a szovjet hadicsel hozzásegítette a vörös hadsereg betörését Úz völgyébe 1944. augusztus 26-án.
Mindaz, ami az Úzban történt, nemcsak a családok, árvák, özvegyek számára fájó űr, hanem a haza tekintetében ráébreszt az összefogás szükségességére – nemcsak szóban, de tettekben is. Az őseinktől örökölt hagyományokat, cselekedeteket elfelednünk nem szabad.
A ma élő nemzedéknek hallania, olvasnia, tanulnia kell – még az internetről is –, hogy mi, magyarok  mindkét világháborúban határainkat védtük, és szabadságunkért harcoltunk. Az első után kaptuk az igazságtalan, szégyenteljes Trianont, a második világégést a párizsi ,,béke”-diktátummal és az ateista kommunizmus uralmával pecsételték meg a nyugati győzők. Ma a nyugati hatalmasok, baloldali politikusok a szabadságot úgy értelmezik, hogy azt teszek, amit akarok. Ha mi csak emlékezni tudunk, de nem tudunk cselekedni, akkor hiábavaló volt áldozatuk. Cse­lekedjék hát minden magyar nemzetünk fennmaradásá­ért, identitástudatunk megőrzéséért, anyanyelvünk ápolásáért, szép és jogos használatáért, családjaink megvédéséért, szülőföldünkön maradásért, magyar történelmünk igazi megismeréséért, mi, székely magyarok pedig az autonómiáért!
Most, amikor eljött az idő, hogy van hely, ahol elsirathatjuk halottainkat, emlékművet, kopjafákat, székely kaput, kereszteket állíthatunk, szembe kell néznünk önmagunkkal, és vállalnunk kell a ránk háruló feladatokat. Úz-völgyi hagyományos megemlékezésünket idén is augusztus 26-án tartjuk. A zarándokhellyé vált szép tájban, a Keleti-Kárpá­tok hármas határhegyén – Baska, Csuklyánka, Sajhavas – nemcsak Mátyás király felrobbantott erődmaradványát, bunkereket, idő benőtte lövészárkokat, géppuska-, golyószóró-, páncéltörőállások helyeit tekinthetjük meg, hanem a volt magyar honvédkaszárnyákat, a munkácsi 11. gyalogezred első világháborús hadi kápolnáját, a magyaros tetőt, az ezeréves határt, valamint az egyre tiszteletre méltóbb katonatemetőt, sírkertet, ahová 20 évvel ezelőtt, a II. világháborúban elesett magyar katonák emlékére impozáns kőtömbös kopjafás emlékművet állítottunk, mely mellé minden falu, ahonnan itt nyugszanak hősök, székely kopjafát és kereszteket emelt. Pár évvel ezelőtt az Erdélyi Kutatócsoport Együttes lelkes tagjai több száz első világháborús emlékkeresztet helyeztek el, első világháborús német és magyar kőkereszteket javítottak ki, hirdetve, hogy mindenkor egymás segítségére sietett a bárhol élő magyar.
Lépjünk be a nagy székely kapun, és rebegjük el együtt, közösen: adassék tisztelet hősi emléküknek. A haza minden előtt!