Mannára várunk? (Jegyzet)

Szánkózni is lehetett, és természetes vizeken korcsolyázni — csak a sízéshez volt kevés az égi áldás megyénkben, noha több új pálya is létesült, és idővel még többen szeretnének a téli sportokra megélhetést építeni. Helyes meggondolásból, mert a sílécre állók tábora évente tíz-húsz százalékkal gyarapszik. És mit tesznek értük? Háát... havazás után beindítják a létező, többnyire másodkézből származó felvonókat, üzemeltetik egy-két napig, amíg a pálya élvezhetetlenné válik. Azután szünet a következő havazásig. Az eredmény: kis forgalom, kihasználatlan munkaerő és géppark, kevés bevétel, semmi fejlesztés, tiszta ráfizetés. Az ügyfél is elégedetlen, mert a hó alól minduntalan előbukkanó kövek tönkreteszik a (használtan is drága) felszerelést. És másik lejtő után néz... Ám egyetlen olyan helyet talál a szűkebb és tágabb környéken, ahol gondosan karbantartott, naponta hóágyúzott és simára taposott sípálya van, amelyik ráadásul reggeltől estig, lámpafénynél is üzemel. Kicsike, de többet kínál a gondozatlan nagyoknál: a napi egy-két órás gondtalan mozgás lehetőségét. Nincs orvul megbújó kő, jég, faág, ezért mindig van vendég: ki munka előtt, ki ebédszünetben, ki napi teendői végeztével, este hétkor szalad a fejét kiszellőztetni. Miután teljes egészében magánvállalkozásról van szó, nyilván, nem is veszteséges, noha az árak a környékhez igazodnak. Azaz mégis lehet minőségi szolgáltatást nyújtani. A baj csak az, hogy mindez nem Háromszé­ken történik, hanem Hargita megyében, Homoródfürdőn. Holott hasonló adottságú terep itt is van. Arra azonban nem emlékszik senki, hogy Sugásfürdőn kigyúltak volna az európai támogatásból sok éve felszerelt lámpák, a hótaposó gép pedig alkatrészhiány vagy nemtörődömség miatt inkább feltúrja, mint elsimítja a pályát. Ha egyáltalán rámegy. Hóágyúról szó sincs, pedig víz lenne hozzá. Fejlesztésnek nálunk egy újabb domboldal letarolását nevezik: ott lesz a következő sípálya. De hol sízünk?