Füstre való fát gyűjtő cigányok

És nyers fűzfaágat, gallyat, mondanák a cigányvédők, amelynek lángja, parazsa és melege aligha lesz, de füstje annál vastagabb.

A terület tele eldobált pillepalackkal. Szerencséjük, hogy ennek az eltüzelésére még nem kaptak rá, mint világvárosok peremén putrikban, nejlondarabok alatt tengődő társaik. A reves fűzfa vastag, csípős és kesernyés füstje mellre szívva sem annyira ártalmas, mint ennek a természetet manapság leginkább szennyező és elrondító műanyagflakon-inváziónak.

Fékezek. Megállok. A két férfi ösztönösen rebben arrább a fahulladékkal rakott gyalogszekér mellől. Próbálom megnyugtatni őket, hogy nem ártó szándékkal kapartam elő a fényképezőgépet. Az egyik elhiszi, a másik nem. De a hiszékenyebb is azt mondja, az arca ne legyen rajta a fotón. Beszélgetünk. A sorsról, az életről. Arról, hogy a szemetet Kisborosnyóról, sőt, még Nagypatakról is ide hordják, a téglavetőgödrök mellé. Egy kenyérre való pénzt kér a közlékenyebb. Adok. Nem hálálkodik, hanem annyit mond: ma még nem ettem. Nevüket sem kérdezem, úgysem mondanák meg. Elindulok, s nem merek kellemes ünnepeket kívánni, pedig advent napjaiban vagyunk. És közben elkezd az égből omlani, ömleni a hó. Másnap a tömbház erkélyén mínusz 16 Celsius-fokot mutatott a hőmérő.