Gondolhatjátok, hogy a nyugtalan, bővérű Öcsike széles jókedvének szűk a kis lakás, de még a folyosó is, s a negyedik emelet lakói ősztől tavaszig azért imádkoznak: ó, csak már tavaszodnék, s vinnék Öcsikét nyaralni, mert kedves egy fiú ez az Öcsike, de túlságosan zajos a kedvessége. Fáj nagyapai szívemnek, de meg kell vallanom, hogy a negyedik emelet idegesebb lakói már görbe szemmel kezdték nézegetni. Öcsike, mint okos fiú, ezt hamar észrevette, s egy szép reggelen mondta magában: Van nekem egy „nadselű” gondolatom… Az volt pedig a „nadselű” gondolat, hogy ezúttal nem a harmadik emeletre, nem is a másodikra ment játszani, de még az elsőre sem, hanem az udvart verte fel harsogó kiáltásaival. A házmester mélységesen aludt még – bizonyosan sokszor nyitott szegény kaput az éjszaka –, s ez volt a szerencséje Öcsikének: nem volt senki, aki az udvarról elkergesse.
Egyszerre csak észreveszi Öcsike, hogy az első emeletről egy hosszú futószőnyeget ereszt le két cselédlány, egy sovány szobalány meg egy jól megtermett szakácsnő. Olyan hosszú volt az a szőnyeg, hogy lelógott egészen az udvar kövéig. A vastag szakácsné fogta, a vékony szobalány meg elővett egy szerszámot, amelynek láttára Öcsike arca rendesen el szokott komorodni. Kitaláljátok, ugye, hogy mi volt ez a szerszám? Egy szép, újdonatúj poroló. A vékony szobalány nekiállott, s amúgy istenesen porolni kezdte a hosszú szőnyeget. Szállott belőle a por, Öcsike is csak úgy prüszkölt, köhögött tőle.
– Ejnye, nem elég, hogy porolót mutogattok nekem, még meg is köhögtettek? – gondolta magában Öcsike. – No, megálljatok csak! – Azzal szépen odasettenkedett a folyosó alá, úgy, hogy sem a kövér szakácsné, sem a sovány szobalány nem láthatta, s belekapaszkodott a szőnyeg végébe. Előre mulatott magában, hogy mi lesz, ha majd megpróbálják fölfelé húzni a szőnyeget. Jó erősen megkapaszkodott benne mind a két kezével, s a lábával is rátaposott a szőnyeg lelógó végére.
Ezalatt a szőnyeg felső végéből csak­ugyan kivert a sovány szobalány annyi port, amennyit Öcsike még életében nem látott, s most följebb akarta húzni, hogy az alsó végét is kiporolja.
– Ejnye, mi kapaszkodhatott ebbe a szőnyegbe, hogy nem tudom felhúzni? — mondta a szobalány.
Öcsike csak kuncogott, nevetett magában, s dehogy is eresztette volna el a szőnyeget. Nem vette észre, hogy a vastag szakácsné kihajol a korláton s meglátja őt.
– No, megállj –, mondta magában a vastag szakácsné. Átvette a porolót a sovány szobalány kezéből, intett neki, s azzal nagyot rándítottak mind a ketten a hosszú szőnyegen. Öcsikének esze ágában sem volt, hogy eleressze. Azt hitte, hogy erősebb lesz náluk.
– Hehe – gondolta magában –, az én kezemből ugyan ki nem rántjátok!
Hát, hiszen nem is rántották ki a kezéből, hanem történt valami, még ennél is szörnyűségesebb dolog, olyan szörnyűséges, hogy ereimben megfagy a vér, ha rá gondolok. A szőnyeggel együtt felrántották Öcsit is, föl, egészen az első emeletre, s még szerencse, hogy közben el nem eresztette, hiszen kezét-lábát törhette volna. De fölérkezett teljes épségben, s átfordult a folyosó korlátján. Mire idáig ért, akár hiszitek, akár nem, egy porolóból kettő lett, s a kövér szakácsné meg a szobalány még ott, azon melegiben, a korláton folytatták a megzavart porolást. Mon­danom sem kell, hogy nem a szőnyeget porolták, hanem Öcsike nadrágját. A nagy lármára, sivalkodásra, pufogásra összeszaladtak a házbeli gyerekek, s amikor Öcsi kiszabadult a kövér szakácsnő és a sovány szobalány karmai közül, ki részvevő, ki csúfondáros arccal állott elébe.
– No, szegény Öcsike, neked ugyan megesett – szólt az egyik.
– Ez is csak ezen az átkozott Pesten történhetik meg az emberrel – mondta Öcsi. – Baconban tudom, nem fogok így járni!
– Ugyan miért nem? – kérdezte egy másik gyerek. – Talán bizony Baconban nincs poroló?
– Poroló van – felelte Öcsi –, de emelet nincs.

Benedek Elek Cimborájában (szerkesztette Kisbaconban 1922–1929 között) több évfolyamon keresztül jelentek meg Öcsike nadselű gondolatai és csínytevései, melyekből a Kiscimborában is közlünk ezután, alkalomszerűen. Nem volt titok akkor sem, hogy Öcsike egyike Elek nagyapó valóságos unokáinak (mert amúgy minden gyermeket unokájának fogadott képletesen): Bene­dek Marcell író, irodalmár kisfia, Benedek István (1915–1996). Az eleinte selypítő gyermek (innen ered a családi körben sokat emlegetett – s később a Cimborát olvasó gyerekek szótárában meghonosodott – nadselű, azaz nagyszerű szó is) az évek során felnőtt, s az élénk fantáziájú kisfiúból tudós felnőtt lett, pszichiáter orvosként Budapest legjelentősebb klinikáján dolgozott a neves Szondi Lipót tanítványaként. Irodalmi érdeklődése megmaradt, szakmai munkái mellett számos regényt írt.