Viktória néni – aki egy sepsiszentgyörgyi tömbházlakás negyedik emeletén él az egyik lányával – életét már elmesélte tavasszal, adventben régi karácsonyok felelevenítésére kértük. Ele­gánsan öltözve, kávéval, süteménnyel várt, előtte fényképek, újságok előkészítve, és egy régi könyv receptekkel, versekkel, személyes bejegyzésekkel. Az elolvasott könyvek címét is felírta (Jókai listavezető), imádsága pedig minden alkalomra van, mert buzgó katolikus, bár templomba már csak virtuálisan jár: interneten hallgatja a szentmisét. Derűsen osztja meg emlékeit:
Az első öröm karácsony közeledtével a disznóvágás: erre a munkára hentest hívtak, aki a disznót leszúrta, felvágta. Akkor kért egy pohár pálinkát és azt mondta: most látszik, milyen disznót nevelt a háziasszony. Ha jó a szalonnája, örvend az ember... Aztán a mészáros felbontotta az állatot, ahogy kérték: kérdezte, lesz-e belőle húsvéti sonka, mert nem mindenki készített. De szalonnát, kolbászt, véres és májas hurkát, disznófősajtot igen, anélkül nem volt érdemes. A feldolgozás után finom tokányt főztek aprólékból, azt együtt megették, megittak rá egy-két pohár bort. Mindenkinek jó kedve volt ilyenkor, pedig sok munkát adott a disznó – de nem féltek akkor úgy tőle, mint manapság a fiatalok. Este a mészáros elment, a háziasszony felpakolta jó kóstolóval, a család pedig folytatta a mulatozást. Meghívták a közeli rokonokat is, káposztás vagy tormás levest főztek, kőttes palacsintát, fánkot sütöttek, így ülték meg a disznótort. Viccelődtek sokat, és dicsérték a Jézuskát, aki nemsokára eljön. Ezt várták, erre készülődtek advent idején testben és lélekben, igazi ünnep volt. Ma már mindenki úgy csinálja, ahogy tudja, de régebb ugyanúgy történt mindenütt: a gyermekek összegyűltek, és házról házra jártak egy nagy tarisznyával. Bekérezkedtek, hogy a Jézuskát megéneklik, kaptak érte kalácsot, almát, diót. A fát az erdőről hozta ki-ki magának, szabad volt. Házi cukorkával, tésztával, almával, dióval, mézeskaláccsal díszítettük, és énekeltünk. Később szépen felöltözve a szülők, gyermekek együtt mentek el a templomba az éjféli misére, és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. Néha a fiatal házasok még elmentek énekelni másokhoz, mi is voltunk az urammal, még a tiszteletes úrnál is. Mindenkit tiszteltünk, szerettünk, jártunk egymás házaiba románok, magyarok, bizony szégyellem magam, mikor látom a tévében, hogy mi folyik most, milyen gyűlölködés van a székely zászló miatt is.
A karácsonyi vacsora töltött káposzta volt, és diós-mákos kalács. Most is szívesen főzök – nem sokat, csak 10–15 tölteléket –, de nehezen kapunk finom, vékony káposztaleveleket, mert én azt szeretem, nem az olyan vastagokat. Másnap már tyúkhúsleves, töltött liba is asztalra került – volt minden háznál majorság, nem kellett megvenni –, de az volt a fontos, hogy együtt volt a család szeretetben, békességben. A következő napokban jutott idő a rokonok, barátok, komák felköszöntésére is: a János nap, István nap csupa vigasság volt, aztán jött az aprószentek ünnepe, mikor a férfiak a nőket pálcával megveregették, nevettünk ezeken. Újévkor halat ettünk, hogy legyen sok pénzünk, ez volt a szokás. Akkor is mentünk a templomba, jaj, de szépen tudtam énekelni, szerettem is mindig. Van egy köszöntőm, amit az uram, Lázár Imre szokott elszavalni, ő Kézdivásárhelyen, inas korában tanulta egy bajuszos székely bácsitól. Később leírtuk, egyszer beküldtük a Duna tévéhez, fel is olvastak belőle egy szakaszt.
Vízkeresztkor kezdődött a farsang, lakodalmak, mulatságok követték egymást, így telt el a tél. Akkora havak voltak, néha derékig süllyedtem benne, úgy evickéltem el az isko­lába is. Vittük a hónunk alatt néhány hasáb fát összekötözve, azzal fűtöttük az osztálytermet. Volt szolgálatos tanuló, az takarított is. Írni palatáblán tanultunk, vizes rongyocskával töröltük le, de nem bántuk, hát nem manikűröztük akkor az ujjunkat, s nem is cigarettáztunk. Tanultunk, s bément a fejünkbe, ami bémehetett. Kötött nadrágban jártunk, mackónak neveztük, az bizony beázott, ha meghógolyóz­tak, és a román fiúk mindig megdobáltak, jaj, mennyit sírtam emiatt. De aztán összebarátkoztunk, és nem volt több baj. Korcsolyáztunk is a befagyott patakon, összefogóztunk – volt két barátnőm, akivel mindenhova együtt jártunk. Úgy emlékszem, nem voltak olyan szegények az emberek, mint manapság, a háztáji gazdaságból sok kikerült, és egymást is segítették. De nem is várta senki a sült galambot, hanem dolgozott: ha egyebet nem, felhasogatta a fát és behordta a házba, azért már egy darab szalonnát vagy valamit adott a gazda. Mi is dolgoztunk a férjemmel egész életünkben, ő mindenhez értett, én se ültem soha tétlenül, ha más nem akadt, kézimunkáztam, varrtam, kötöttem, a lányaim is mind tudnak, nem vettünk mi használt ruhát... Szerettek dolgozni régebb az emberek, ma már nem ezt látom. Nekünk öröm volt, ha valamit megcsinálhattunk, s még mindig az, ha egy csirkepaprikást megfőzök. Az ajándékozás nem nagyon volt szokás, de a gyermekek mindig kaptak – nekem négy van, és két unokámat is én neveltem fel. Mikuláskor is, amelyik akkora volt, este megpucolta a cipőjét, kirakta, s reggel ugrott fel, hogy mi van benne. Ami hiányzott, azt adtuk: egy pár harisnyát, kevés cukorkát, amihez hozzá lehetett jutni. Nekem mindig boldogság és szépség volt ez az időszak, most is nagyon várom Jézuska eljövetelét, és azt, hogy együtt legyen a család. A százéves születésnapomra sokan eljöttek, unokák, rokonok, szomszédok, még egy vőlegény is került: az egyik újságban olvastuk, hogy Vargyason él egy férfi, aki akkor született, mint én, és négy gyermeke van, mint nekem. Ugrattak vele, sokat kacagtunk ezen, az viszont fáj, hogy a szülőfalumból egy üdvözlőlapot sem küldtek... Megadta Isten ezt a hosszú életet, és nem tudom, hogy veszi el, de imádkozom, hogy ne kerüljek ágyba.