Mély megdöbbenéssel, lesújtva olvastam a január 27-ei Háromszékben Incze Ibolya írását (Hilib meghalt, ki következik?, Máról holnapra rovat). Hát felháborító, főleg egy idős pedagógus számára. Újabb érvágás népünk életében, megint magunk alatt vágjuk el a fát.
Már nyugdíjas vagyok, de eszembe jut egy eset. Nem akarok hősködni, sem nosztalgiázni, mert az ,,aranykorszak” szörnyűségeire visszaemlékezni sem szeretnék, de mégis le kell írnom mindazt, amit átéltem ifjúkoromban. 1983-ban történt, a legsötétebb évek egyikében, igazgatója voltam az uzoni iskolának, és természetesen a hozzá tartozó falvakért is feleltem. Egy szép napon (mint a mesékben) beállított egy elvtárs nagy garral, felfuvalkodva, mint ahogy akkoriban szokás volt. Be sem mutatkozott (lehet, nem olvasott illemtankönyvet), hanem rátért a lényegre, mármint arra, hogy őt a bukaresti tanügyminisztérium azért küldte éppen ide, mert a sepsimagyarósi iskolát fel kell számolni. (Jelzem, hogy már tervben volt Sepsimagyarósnak mint falunak a lerombolása, eltüntetése. Annak a településnek, amely olyan jeles embert adott a világnak, mint Koréh Ferenc, a Szabad Európa és az Amerika hangja rádió munkatársa...)
Nem volt apelláta, indulni kellett Magyarósra. Felkértem Ráduly József tanítót, hogy vigyen el minket a Hevederig az elvtárssal, mert az ő szava parancs volt. Na várj, gondoltam, mert én most megjártatlak! Mikor a Hevederig elértünk, kiszálltunk a kocsiból, és megmutattam a gyalogutat, amely az agyagos sártól alig-alig látszott. Megkérdeztem, hogy itt akar-e menni, vagy én tudok egy rövidítést, és menjünk azon.
Látván az út minőségét, az elvtárs a rövidítést választotta. Én, nagyon jól ismervén az erdőt, a leghosszabb és legnehezebb ösvényre vittem. Legalább egy órát gyalogoltunk – én fel sem vettem, de őkegyelme egy idő után a nyakkendőjét levette és zsebre vágta, feltűrte a nadrágszárát, és lihegve csörtetett utánam. Bukaresti kényelme után ez egyfajta székely Csomolungma is volt neki, mert izzadva, kifulladva érkeztünk meg a sepsimagyarósi iskolához. Jóska az autóval ott volt már rég, mert ő a hegyfaroknál ment, ami jobb út volt, de sokkal hosszabb (kb. 10–12 km). Meglepődve kérdezte, hogy ugyan biza hol bolyongtunk idáig? Én intettem a szememmel, nehogy szóljon valamit, mert itt turpisság van a dologban. Elmagyaráztam ezek után, hogy a magyarósi gyermekeknek ezt az utat kell megtenniük nap mint nap Lisznyóig, gyalog, télen is, amikor az ordasok is járnak. Erre megenyhült az elvtárs, és azt mondta, hogy lehetetlenség, mert a gyermekek testi épsége van veszélyben. Így maradt meg a sepsimagyarósi iskola egy olyan kicsiny faluban, ahol jelenleg már csak 101-en élnek, de remélem, hogy sokáig, s idővel, lassanként megint csak népesebbek lesznek ezek a kis települések. Nagy érdeme a falucskának, hogy helyben lakó tanító néni van, Csulak Erika, aki sokat tesz a gyermekekért és falujáért.
Utolsó gondolatként írom, hogy iskoláink megmentésére próbáljuk meg a lehetetlent is, mert nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség.
AMBRUS LÁSZLÓ ny. tanár, Uzon