Sorozatos kudarcaim után már rég készülök véleményt nyilvánítani erről a városnak nem nevezhető településről, amely inkább a kőkorszakra emlékeztet, nem a XXI. századi civilizációra. A Barót anno jobban nézett ki, mint most, 40 évvel később. A ,,Szavazzon a változásra” megtörtént. Közel három éve beültettek a ,,nagy ernyő” alá – eredmény semmi, azaz még a semminél is rosszabb.
Összetörve, szétzúzva minden. A legsürgősebb mégis a református templom előtti parkoló felújítása volt valamiért. Az nem számít, hogy a járdák, utak járhatatlanok. Ne feledkezzünk meg a baróti divatról se: túrabakancs és gumicsizma. A kosz, mocsok folyik széltében, hosszában. Az Új soron kibányászott kőtömbök a szűk, egy méter széles járdán nehezítik a járást, de azon kívül is rendetlen minden. Egy hatalmas vasalkotmány, amit az ásatások idején átjárónak használtak, szintén otthagyva búsul az útszélen, a buszmegálló közelében. Na, és az a sok régi pléhbódé a buszmegállóban, tele mindenféle szeméttel nagyon rossz ajánlólevél a Baróton átutazónak. Egy alkalommal, mikor Sepsiszentgyörgyre utaztam a 10 órás buszjárattal, egy udvarhelyi hölgy megkérdezte a sofőrtől, hogy Barót város-e. Hát igen, így nézünk ki. A jelszó: „nincs pénz”.
Például a közmunkások irányítására nem is kellene pénz, mert csak állnak és cigarettáznak, pihennek a munkaeszközökre könyökölve. Szép látvány, és az eredmény magáért beszél, mert a szervezés az egy dolog, ugyebár?
A főút mentén a Gecse-féle házmaradvány már-már odaüt valakit (fotó). Itt senkit sem érdekel semmi. Pató Pál módjára véljük: ,,Ej, ráérünk arra még.” A virágládákban száraz kóróként díszelgett egész nyáron a nem kis pénzbe kerülő virág, amit jobb helyeken locsolni szokás. A kutyafalkákról nem is beszélek. A művelődési ház borzalmas állapotban van – szégyen. Az igénytelenség és a tehetetlenség gyökeret vert Baróton. Olcsó népszerűségnél több sincs, a munkamorál ismeretlen fogalom, a környezetvédelem úgyszintén. Még hogy szelektív szemétgyűjtés? Mi is az? Aztán a Mária gyógyszertár előtti rondaság is megér egy misét. Parkolnak széltében-hosszában, két-három sorban is, természetesen a járdán is, bebújva lakásaink tövébe, mint a pincebogarak. Érkeznek, indulnak, túráztatnak, dudálnak éjjel-nappal.
Hát mi is van az emberekért Baróton? A kocsma és a haverok, az óriási por, esőben sártenger, a csapvízről nem is beszélve, sem a törvényről, mert az sincs. A városvezetés – Lázár-Kiss Barna András polgármester meg a körítése – nem kis számban élvezi az édes életet. Furikáznak, jönnek, mennek, kirándulnak adópénzeinken. Nem hiszem, hogy lenne erre példa valahol. Na és ha ugyebár tél van, a járdákon tükörjég. Járhatatlan és életveszélyes – de kit érdekel?
Apropó, szinte elfelejtettem: elmentem a polgármesterhez egy szép őszi napon, hogy néhány dologra felhívjam a figyelmét, de süket fülekre talált a mondandóm mind a nyolc pontja. A szó elszáll...
Aztán tehetetlenségemben elmentem Márton Árpád képviselő úrhoz, aki kifogadott, mondván, hogy ez nem panasziroda. Holmi bukaresti befektetőkről vagy befektetésekről kezdett mellébeszélni. Kérdeztem, hogy ez Baróton kit érdekel. Azt is kérdeztem, hogy tulajdonképpen miért is jár ki Barótra minden pénteken ezen a rossz úton, mert jókedvében senki sem jön hozzá, én sem. Le akartak beszélni, hogy oda folyamodjam. Valószínűleg már más is megjárta... Egyszerűen nem értem, hogy kit, mit képvisel.
A baróti helyzetekről regényt is lehetne írni, de már belefáradtam. Ki merem jelenteni, hogy nagyon sokan vagyunk az elégedetlenek táborában, csak az emberek már elfásultak, és nem tudják, hol kezdjék a panaszkodást, na és gyávaság is van benne, mert félnek az édes bosszútól. Persze lehetne még ragozni a dolgokat, de sajnos, érdemben nincs, kivel beszélni.
BENKŐ PIROSKA
