„Gondolj merészet és nagyot, / és tedd rá éltedet” – ezek a sorok jutottak eszembe, amikor megláttam önkormányzatunk grandiózus tervét városunk új főteréről. Rendben is lenne, ha ki-ki saját életét tenné rá ezekre az álmokra, és nem másokét.
Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy végignézhettem, átélhettem a Gábor Áron térnek indult, de végül Mihai Viteazul térnek keresztelt csoda építését, szétmállását, majd hónapokig tartó felfúrását, illetve évekig tartó átépítését. Végre elkészült és fellélegeztem, illetve fellélegeztünk, de örömünk nem tartott sokáig, mert a jól végzett munka jelei hamar jelentkeztek: nincs két egyforma magasságú lépcsőfok, egy kis eső után a lépcsőkön – csodák csodája – megáll a víz, csupán gumicsizmával lehet a téren közlekedni. A tervező elfeledte, hogy a téren emberek „is” fognak közlekedni, így az átjárókba kockakövet rakatott, egymástól jól távol, lyuk lyuk hátán, legyen, mibe megbotlani. Természetes kis zugok vannak mindenféle és -fajta ürüléknek, amit általában évente egyszer mosnak fel. A környéken az aknákat a dombról leözönlő víz vagy elkerüli, vagy annyira sárral telítettek, hogy elfolyik felettük. De van ott más érdekesség is, ha valakit érdekelne – netán a tervezőt, az építkezést átvevőt –, szívesen vállalkozom idegenvezetőnek.
Amikor egy ismerősnek felsoroltam eme pár hiányosságot, azt válaszolta: nem szabad ilyennek lenni, mert hiszen „valami történik a városban”.
Egyet is értettem ezzel, persze hogy történik, de nem értünk, hanem ellenünk.
Soha nem jutott volna eszembe újabb építkezésbe kezdeni, amikor a központban nincs egyetlen járható járda. Egy kiadós eső után lehetetlen a járdán, úttesten haladni, mindenhol megáll a víz. Ha mégis valaki van olyan bátor, hogy elindul, szappant, törülközőt vigyen, mert ingyen lemosást kap az autósoktól. Nem tehetnek erről a vezetők, mert az úttesten is áll a víz. Tele mélyedéssel minden járda, ahol napokig megül, mielőtt elpárolog. A tavaly befejezett Olt utcában a járólapok úgy zörögnek a léptek nyomán, mint a vénember szájában a le nem rögzített fogak. Összevissza is állnak, hol fent, hol lent, hol erre, hol arra. Attól függ – de ki felel mindezért?
Másik példa az ugyancsak tavaly átépített Gödri Ferenc utca, ahol azóta is ásnak, ásnak…
Nem lehet valamit tisztességesen befejezni, csak azután nekifogni az újabb grandiózus tervnek?
Először ki kellene takarítani a várost. Ilyen szennyes, mocskos soha, de soha nem volt szülővárosom. Még él bennem a kép, a hang, amikor reggel korán elindultak a sepregetők – tisztaság járt utánuk, nem kente fel a kutyaszart az orrom előtt mindenféle dörrencs.
Az az érzésem, semmi nem történik értem, csupán ellenem. Ne erősítsenek meg ebben a hitemben.
Kerekes Mária
