Váta Loránd: megtalálom a költőt

— A sepsiszentgyörgyi Szabadság téren tartott március 15-i ünnepség maradandó pillanata, amikor Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című versét szavaltad. Igazi forradalmi lendület, hangulat uralta akkor a teret. Miért választottad ezt a verset?

— Vörösmarty kedvencem, régebb is mondtam a verseit, diákkoromban vonzottak ezek a nagy lélegzetű, romantikus körmondatok, egyrészt azért, mert nehéz volt elmondani, megoldani, másrészt úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon fontos romantikus költőket mondani. Ez a vers, a Liszt Ferenchez nem közvetlenül a forradalomról szól, hanem arról, hogy mit jelent hazafinak lenni, embernek lenni, hogy itthon magyarként élni mivel, milyen kötelességekkel jár. Március 15-én nagyon időszerűvé válnak ezek a kérdések.

— Közel áll hozzád ez az energikus versmondás?

— Nem azt mondanám, hogy közel áll, hanem hogy mindig úgy vagyok a verssel, amikor azt el kell juttatnom hallgatóimhoz, nézőimhez, mindig ott, abban a környezetben kell őket megszólítanom. Különbség van aközött, amikor egy szobában vagy egy színpadon szólítasz meg embereket, vagy egy nagy téren több ezer embert. Mindig az adott feltételekhez kell igazodni, és ha az a feladat, hogy egy téren több ezer emberhez kell szólni, akkor más hangot kell megütni. Ilyenkor mindig Petőfit látom magam előtt, amikor 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeumnál felolvasta a Nemzeti Dalt annak a rengeteg embernek, és akkor még mikrofon sem volt... Tehát a lényeg nem okvetlenül a hangerő, nem az, hogy kiabálsz, hanem hogy abban a pillanatban a lelkedben több ezer ember van, akit meg kell fogni.

— Milyen a vershez való viszonyod, mikor tartod fontosnak, hogy verset mondj?

— Ez személyes dolog. Azért kérnek fel, mert rájöttek, hogy én szeretek verset mondani. Engem senki nem küldött a József Attila-szavalóversenyre, legtöbbször magam mentem el, kerestem az alkalmakat, és ez most átalakult: felkérnek. Nem nyomultam, hanem belőlem kívánkozott ki, hogy szeretnék verset mondani itt, ott, amott. Megtalálom a költőt, azt hiszem, a versben mindig a költőt kell keresni. Tehát van egy téma, van egy története a versnek, vagy vannak képek egy versben, de amögött mindig a költőt kell keresni...

— Egy televíziós portréműsorban a 65 éves Bálint András, a budapesti Radnóti Színház színművész igazgatója kultúráról beszélt, s arra a kérdésre, hogy mi a baj ma ezen a mezsgyén, úgy fogalmazott: ,,az, hogy nem vagyunk fontosak". Szerinted itt és most, Székelyföldön, Szentgyörgyön, fontos a színész?

— Hát, ez igencsak kényes kérdés, mert ha azt mondom, hogy itt, Székelyföldön nem fontos, akkor a társadalom dühét rögtön magamra vonhatom, hogy miért mondom én ezt? Mert az egész kelet-európai vagy romániai társadalomra jellemző, hogy nem vagyunk fontosak. Bármi történik, fejlődik az ország, van pénz oktatásra, egészségügyre, bármire, de amikor ősszel leosztják a következő évi költségvetést, a kultúra sehol nincs. Tehát, majdhogynem azt mondhatnánk, velünk, vagy nélkülünk... Pontosabban: nem méri fel a társadalom azt, hogy mennyire fontos a kultúra. És ez mindenben tükröződik, fizetésekben, színházak költségvetésében, tárgyi feltételekben, a színházak annyira le vannak pusztulva, tulajdonképpen nincs pénz, hogy egy színházépületet felújítsanak. Itt, Szentgyörgyön most hozzáfogtak a felújításhoz, de nem lehet tudni, hogy lesz-e elég pénz, marad-e. Minálunk az is a baj, hogy nagyon vidék vagyunk... Ez a társadalom, a szűkebb társadalom nagyon nehezen méri fel, érti meg azt, hogy ha van egy színháza, színészei, akik eljárnak fesztiválokra — legyen az Bukarestben vagy Budapesten, Brüszszelben vagy Lengyelországban —, az büszkeség. A külhonból visszaigazolt hírneve egy társulatnak, egy színésznek, egy rendezőnek a szűkebb társadalom számára is büszkeség, mert értéket jelent. Kicsit minden érték ki van szolgáltatva a pillanatnyi elvárásoknak, és nehezen érti meg a szűkebb társadalom azt, hogy akárcsak egy orvos, egy filozófus vagy költő, a színész is néha feladja közönségének az új leckét, amit nyitottan kell fogadni. A színésznek nem pusztán a szórakoztatás a feladata, hanem a tanítva szórakoztatás, hogy felkiáltójeleket állítson. A színész érzékenységével szórakoztat, s az érzékenységével nem tudja nem felfogni a társadalom felől érkező ,,ingereket", tehát a szórakoztatás nem azt jelenti, hogy nézőként kikapcsolom az agyamat, csak bambulok fel a színpadra... az többet, sokkal többet jelent.