Ferencz Csaba
Most, a trianoni döntés kilencvenötödik évfordulójának előestjén talán még követelőzőbben jön elő a Kárpát-medencei magyar szórványkérdés, számunkra elsősorban Erdély elszórványosodásának története.
Ha csak számszerűen tekintjük a folyamatokat, úgy is megdöbbentő az a fogyás, ami végigkísérte a történelmi léptékben rövidnek mondható időszakot. „...a románok létszámához hasonlóan ma mintegy huszonhárommillió magyarnak kellene élnie a Kárpát-medencében” – írja Pomogáts Béla egyik tanulmányában.
Ehhez képest feleannyian, ha vagyunk, és az apadás – az elmúlt negyedszázados „demokráciában” is – megállíthatatlannak látszik. Sőt, nem minden jellemezhető számokkal, veszteségeink azonban, ha egyéb szempontokat is figyelembe veszünk, talán még hangsúlyosabbak. Az sem kétséges, hogy az identitásváltás folyamatában sérül leginkább az emberi lélek, a kultúraváltás köztes állapota akár több nemzedékre kiható válságot okozhat, s ha össznemzeti szempontból a megmaradás parancsa a mérvadó, az identitásváltásba kényszerített egyén nehéz élethelyzetbe kerül.
Szórványvidéken járva ezek a kérdések még inkább előtolakodnak. És érdemes elmenni oda, ahol már évtizedek óta nincs magyar elemi iskola, és emberi sorsokon keresztül megsejteni, mivel is jár(hat) eme identitásváltás. A magunkfajta többséginek (a székelyföldi relatív többségi tudat közvetett erősítése okán is) érdemes néha feltennie a kérdést: tehet-e mást a – lapunk mai számában a Fekete Réka szórványriportjában idézett – lozsádi Bökös Árpád, mint azt, hogy ropogósra kikeményített, patyolatfehérre kifehérített ingbe, színes román népviseletbe öltözteti vegyes házasságában született kisgyermekeit, és ünnepségre viszi a közeli ortodox kolostorba? Tehet-e mást az özvegyen maradt, sok betegségtől szenvedő Csuka Irén, mint azt, hogy örül három leányának, akik mind vegyes házasságban élnek? És a konkrét kérdések sorát folytathatnánk.
Intézményesen viszont sokat tehetünk azért, hogy enyhüljön eme kényszer, az asszimilációs nyomás. S ha a természetes asszimilációs folyamatok megállíthatatlanok is, a templom és iskola kettőse elhivatott emberek ténykedése révén továbbra is megadhatja azt a kulturális hátteret, amelyben megélhető a gyökerekhez való ragaszkodás öröme. S nekünk kell támogatnunk ezt, itthoni és anyaországi többségieknek egyaránt. Ekkor ellensúlyozható bár részben az a homogenizációs törekvés, amely Trianon óta változatlanul jellemzi a hazai közéleti gondolkodást, ekkor segíthet az európai kisebbségvédelmi rendszerek egész sora, amelyek papíron várják, hogy gyakorlatba ültessék. Segíthet abban, hogy egyetlen identitását szabadon és teljes körűen megélni kívánó egyén vagy közösség se kényszerüljön önmaga feladására.
