A komollói Tódor Panzió

További magyarázattal az éppen szunnyadó betonkeverő szolgál, s mellette a homokkupac: nem jártunk még a dolog végére. Az épület előtt, mintha bölcső lenne, virágokat ringat az álló szekér, pedig csak a szellő szólítja vendégfogadó bólogatásra ezeket a szépségeket. Ha már épületformával, festékszínekkel és felirattal is megállásra kértek föl, hát megállok. Belépek a kisboltba, amelyben bárszerű pult mögött vár rám, mint bárkire, egy hölgy. Ha vásárlási szándékot észlelne, bizonyára kiszolgálna, hisz azért áll ott, de arra a tolakodó kérdésre, hogy mi is ez a komollói házaktól eléggé elütő, a figyelmet magára minden porcikájával felhívó létesítmény, udvarias mosollyal társítva közli, hogy itt a főnök, valahol az épület körül, s bővebb felvilágosítással ő szolgálhat.

Rendben. Megkeresem a főnököt, legalább megnézhetem, hogy néz ki egy ilyen elegánsan öltöztetett épület hátsó fele.

Csalódtam. A még félkész épület nem csak szemtől szembe, a piacos oldalán kínáltatja magát, nemcsak kifestett orcáját mutatja, hanem a hátsó idomai is olyanok, hogy csak azért is ezt fotózom le, hadd keltsem azt a benyomást, hogy ha valaminek ilyen a hátsó bejárata, akkor milyen lehet a piacos fele?

Ott van Tódor úr is, hogyne lenne ott, amikor a szakik éppen a szabad tűzhelyet — egy kemenceszerű pecsenyesütőt — raknak össze cigánytéglából. Olyanok, mintha gyerekek lennének, és valamilyen kirakójátékot játszanának. Hogy kinőttek a kölyökkorból, onnan tudom meg, hogy egyikük markában ott a sörösüveg. Mondom, hogy hiába fotóznám le, a lapban, amelyet képviselek, nem jelenhet meg, mert sörreklámnak tűnne. Inkább fogna egy vakolókanalat vagy egy téglát a kezébe. Veszi a lapot — játszunk —, s mondja, hogy ilyen forróságban szívesebben markolja a sörösflaskót, mint a vakolókanalat.

Komollón vagyunk, nem egy űrkutató kísérleti állomáson, ennyi ,,kilengés" az ebédszünetben — délidő van — kell, mert az orvosok tanácsa szerint is naponta három liter folyadékot ajánlatos magunkhoz venni.

Tódor úr, mintha nem is ő lenne a gazda, mosolyog. Nem tolakodik, nem árulja magát, sem a portékát. Kérdezem, hogy mennyit kóstál ez a létesítmény. A panzió elé kifüggesztett táblához igazít: 61 674 euró. Európai uniós, Sapard-támogatás. Mennyi az önrész? Feleségem pályázott, ő intézi a papírokat — mondja, s invitál, hogy nézzem meg, milyen egy hárommargarétás létesítmény.

Szép, kívánatos belülről is. Az asztalosmunka, a bútorzat, minden helyénvaló, a fürdőszobák... — istenem, tizen-egynéhány évvel ezelőtt egy messziről érkezett, fontos személyiségnek kellett szállást keresnem. Nagy gondban voltam. Most egyenesen ide invitálhatnám.

A társalgó is nagyon vonzó — mondom egy tágasabb, kellemesen berendezett teremben. Ez a mi nappali szobánk — mondja.

Kiderül, hogy a Tódor família Sepsin él, tömbházlakásban. Amint kész a panzió, ide költöznek. A volt nehézgépgyári szakember és családja falura költözik. Egy olyan falura, amelynek még a nevét is elvették, s a települést Réty egyik utcájává degradálták.

Tulajdonképpen azért is írtam meg ezt a jegyzetet, hogy jelezzem: Tódor úr és a nevét viselő hárommargarétás panzió egyik pillére lesz annak, hogy ez a nagy múltú, hol községi, hol falu státust viselő, majd utcává alázott település így és a hasonlók által lesz újra jó nevű település, nevezzék akár falunak, akár községnek.

Mindezt magamat is bátorítva, magamban beszélve mórikálom, Tódor úrnak csak annyit mondok, hogy a homokkal idehozott, vulkanikus eredetű görgeteg kövek kiválóan alkalmasak ,,kerékvettetőnek", azaz egy térlezáró térplasztikai alkotásnak, amelyet a természet művészkedett össze. Csak éppen le ne fessék, be ne meszeljék, mert ez a maga természetességében szép.

Tódor úr a Tódor Panzió felirat alatt bólint, s tolakodó megjegyzésemet nem igazítja ki, hanem megmutatja, hogy a panzió bejáratánál, a lépcső alatti kis térségben a falusi szövőmesterség eszközei restaurálva és konzerválva jelzik: Komollón, tehát falun vagyunk.