Sepsiszentgyörgy, 2017. december 12., kedd 22:02
Köszöntjük Gabriella nevű olvasóinkat!

Madár és kereszt (Miklóssy Mária születésnapi tárlata)

2015. augusztus 29., szombat, Képzőművészet
Vénusz, 2001
Vénusz, 2001
Miklóssy Mária festészetének egyik csodája, hogy a társadalmi szerepekből a vállára bizonyára nem kis terhet rakó sorsnak nem a súlyát közvetíti, hanem ellenkezőleg, örömeit, szépségét, szenvedélyét. Festészete első látásra jól illeszkedik abba a tájainkon a hetvenes évek második felében szinte általánossá vált – az európai avantgárd század eleji tanulságait szintetizáló, azt sajátos kelet-közép-európai ízekkel megtöltő – nemzetközi formanyelvbe, amely akkor, az európai kortárs művészet tendenciáinak, trendjeinek naprakész követésére törekvő következő nemzedék fellépése előtt, számos erdélyi művészünknek volt, sőt, sokaknak ma is a sajátja.
Önként adódik a kérdés: ha nem naprakész a formanyelve, akkor mitől olyan meggyőzően elevenek, életteljesek Miklóssy Mária festményei? A választ  elsőként az alkotói egyéniségben, a veleszületett kifinomult ízlésben, a mesterségbeli igényességet is biztosító széles látókörű műveltségben, a szín- és formavilágot uraló abszolút látású tehetségben, valamint a  belső lelki kényszerből fakadó alkotói erőben találtam meg. Művészetének igazi nyitját azután véltem megérteni, miután elgondolkodtam önarcképeinek és önarckép jellegű festményeinek az eddigi életműben kiemelt szerepén, jelentős mennyi­ségén és változatosságán.
Ez alapján feltételezhető, hogy Miklóssy Mária művészete fontos vonásában különbözik nemzedéktársainak – és itt érdemes külön figyelni a művésznőkre – legtöbbjétől, mégpedig abban, hogy életművének zöme úgy fogható fel, mint saját nőiségének művészi tükre, sőt, magának a női léleknek és az erre utaló tárgyi és természeti világnak, sajátosan feminin képzeletvilágnak alkotói leképezése.
Nemzedékének mindenképpen ritka képviselője abban, hogy individualitásán magabízó klasszikus polgári ízléssel túllépő oeuvre-je felvállalja nemcsak a női szerep társadalmi önreprezentációját érzéki, nemi, néhol erotikus, sőt gyakran dominánsan feminin jellegében is, ráadásul annak szimbolikus és kulturális vonatkozásaival együtt. Festményein szinte kizárólag női alanyok, érzelmek, vágyak, álmok, emlékek, szimbólumok, attribútumok szerepelnek. A férfi jellegűek, ha mégis jelen vannak, soha sincsenek magukban, csak mint az előbbiek társa, párja, tárgya.
Miklóssy Mária legtöbb festménye mégis a kortárs trendek sorába illő, úgynevezett nőművészeti megnyilvánulásként is felfogható alkotói magatartás talán ösztönös, és ha némileg mimikris is, de karakteres erdélyi képviselője. Erre a sajátosságára utalt már a művészetét elemző Banner Zoltán is, amikor azt írta, hogy „…nemének gondjai, gondolatai mind húsosabbá érlelik színeit, sajátos együttérzéssel teremtik újjá festészetünkben a nőt eszményítés nélkül”, hozzátéve nemzedékének sajátos férfiszempontúságát, miszerint teszi ezt „korunk eszményeinek megvallására, eszményi hűségre is kész kortársként, a férfisors kiteljesítőjeként…”
Festményei annak a lelki-érzelmi tükörnek más és más, gyakran újraalakított (átfestett és átnevezett) tükörképei, amelyek a művésznőt minduntalan változó hangulatban, változatos öltözetben és változatos kosztümnek is felfogható táji környezetben, de főképpen játékosan sajátos szerepekben mutatják. Például úgy, hogy képeinek nemcsak festőnője ő, de a modellje is. Azaz ő öltözik és vetkőzik. A nagybetűs nő is ő: az angyal és a pillangó, ő Léda és ő Vénusz, ahogy a lány is ő a presszóban vagy a furcsán szép menyecske egy hallal, valamint a pávás, kalapos hölgy is ugyancsak ő maga, de az egzotikus, valamint az európai úrinő is, sőt együtt mind a három grácia. Amikor túlságosan komolyra fordult az élete, ott láttatta magát a golgotai kereszt korpusza alatt, egy szomorú, alázatos történetben Máriaként, majd egy másik képen Magdolnaként. A kereszten pedig nem mást hoz, mint az elvesztett, mégis örökkön élő, egyetlenül egyenlő és méltó társát, mintegy képi idézetként, vagy inkább csak interpretációként, korpuszként. A valamikori királyt a királynő mellől, a hajdani faunt a lány, azaz a művésznő és -né oldaláról.
Vécsi Nagy Zoltán
Hozzászólások
2015-08-29: Kiscimbora - :

Benedek Elek: Öcsike nadselű gondolatai és csínytevései: Megússza a kiporolást

– Topp! – kiáltott Öcsike egy forró, meleg napon – van egy nadselű gondolatom.
– Ki vele! – biztatta Andris.
– Tudod-e, hogy Gusti bácsi ma sem hozsott csuklot nekünk?
– Hol itt a nadselű gondolat? Guszti bácsi egy vén zsugorás, ezt én rég tudom.
– Hol itt a nadselű gondolat? Itt, a markomban, ni! Nézzs ide. Ezs ugy-e tolom?
– Talán korom?
– Pelse, hogy tolom. Ezst a tolmot én betesem a Gusti bácsi zsebibe...
2015-08-29: Képzőművészet - :

Művészet és szakralitás (Hervai Katalin kovásznai kiállítása)

Hervai Katalin visszavezette a művészetet ősi funkciójához, a szakralitáshoz. Valamikor a művészet egyértelműen varázslás volt, a legősibb idolok az ősanya szobrai voltak, barlangrajzok, barlangfestmények. Az ember, az „istenteremtő csodaszellem”, mely „utód az Isten örökén”, ezekkel fohászkodott a teremtő szellemhez, panaszolta fel sorsát. Ezt a funkcióját meg is őrizte sokáig a művészet, csak majd a nagy francia forradalom elindította új kor, az istentagadást is zászlajára tűző szellem formálja át nyelvezetét, melynek ősi funkciói közé tartozik az adott kor, az adott világ leképezése is.