A megalázott beteg

A hónap hetedik napján idős emberek egész hada járta Sepsiszentgyörgy utcáit kedvezményes gyógyszer reményében, ugyanazokkal az arcokkal találkozhatott a velük egy cipőben járó atyafi, egyik városnegyedből vonultak a másikba. Ha képiesen akarnánk fogalmazni, azt is mondhatnánk, elkeseredett emberek csoportjai hullámoztak végig a Szemerja negyedtől az Olt partjáig, majd onnan vissza, mert nemcsak ők, hanem az álhírek is keringtek, miszerint még van megmentő pirula a város valamelyik eldugott zugában. Aztán délutánra kiderült, hogy még sincs, így aki teheti, vegye meg gyógyszereit teljes árban, a többiek menjenek haza, és vegyenek be egy nyugtatót. Halljuk azoktól, akik maradtak.

Elpanaszolják a sorban, hogy egyiknek úgy sajog a lába, mintha tűkkel szurkálnák, másik levegő után kapkod, a ritkán káromkodó szidja a kórházat, az orvost, a kapust, a gyógyszerészt, a minisztert, az államelnököt, az ország tizenegyezer családorvosának ajándékként kilátásba helyezett tizenegyezer hordozható számítógépet, az új típusú receptírást, és még ki tudja, mit, aztán a pénztárhoz érkezik, és fizet. Az ötszáz lejes kis nyugdíjból, a nyolcszázas nagyobbacskából, a három gyermeke után járó segélyből. Majd hazamegy, és a szelet kenyér és csésze tea mellé leteszi gyógyszerét, amit nem vesz be, mert estére már a sok megaláztatás jobban fáj, mint a lába, szíve, dereka, és megspórolja piruláit a következő hónapra. Mert ebből a kálváriából egy is bőven elég.