Ha a bácsi nem tud magyarul

Szégyenlősen mosolyog egy fiatal lány, amikor magyarul szólok hozzá, a mellette ülő pedig készségesen tolmácsolja kérdésemet. Nem sokat értek válaszából, csak most kezdte tanulni a magyart — hangzik a magyarázat. Hogy miért? Mert szíp — mondja tömören korántsem meggyőző válaszát. A fordító fáradozása ellenére akadozik a kommuniká­ció, a lány mindent megtesz, hogy magyarul válaszoljon az újságírók kérdéseire, láthatóan zavarja azonban, hogy nem tudja jól kifejezni magát. Csak akkor oldódik fel, amikor románra váltunk: két hónapja kezdett magyarórákra járni, családjában, az iskolában románul beszélnek. Számára azért fontos a magyar, mert minél több nyelvet szeretne beszélni. Mert az jó, később hasznára válhat.

Jóval könnyedebben kapcsolódik a beszélgetésbe egy tizenkét-tizenhárom éves fiú. Simon Lőrinc a neve, arról mesél, hogyan is tanulnak magyarul az iskolában. Hetente három alkalommal jár az órákra, olvasni, írni tanulnak, énekelnek. „Hát még beszélünk románul es, de magyarul inkább" — mondja, amikor arról kérdezem, a családban milyen nyelven értekeznek. Láthatóan büszke arra, hogy folyékonyan beszél magyarul, szerepelni is szeret, készségesen elmondja azt a cigányról szóló mesét, amellyel készült a fogadásra, és amelyet más alkalmakkor is elő szokott adni. Sajnálkozva teszi hozzá, most azonban nem biztos, hogy alkalma lesz szerepelni. ,,Mert románul is kell beszéljünk, jön az a bácsi, a presedinté, ő nem tud magyarul. Vele csak románul lehet beszélni" — magyarázza. És a magas rangú vendégek talán sosem tudják meg, miért nem csókolja a cigány a keresztet.