Elöl járt a közös veszedelem elhárításának munkájában. Képviselőházi elnöksége idejében ő engedte meg először, hogy a horvát képviselők anyanyelvükön szóljanak. Jó politikának bizonyult” –, az oldal második felét pedig a könyv záróképe töltötte be, amelyen két nagy szárnyakkal „röpködő” angyal külön-külön „kelléktárgyként” tartotta magasba a Monarchia jókora címerpajzsát – közepén szinte szívként Magyarország címere –, Magyarország „szent koronáját” a dőlt kereszttel, ami mellett még egy nagyobb feszület is felmagasodott a dicsfényben sugárzó korona mellett, s az egész szárnyas szárnyalást tetézte egy turulmadár, amely a kép felső sarkából repült az angyalok irányába, csőrében egy szablyát fogva. Mindez a dicsfényes vége a könyvnek nyilvánvalóan új fényességet nyert a bécsi döntéssel beköszöntött „új magyar világunkban” – amikor a „trianoni gazság és orgyilkosság” után az ezeréves Magyarország „feltámadását” hittük és reméltük –, s minden bizonnyal ez az örömhangulat hegyeződött a ceruzámon, amikor az arcképcsarnok hátsó üres lapjára – alighanem fél szemmel a díszes zárókép címerpajzsának közepét nézve mintául – elég ákombákomosan, de lerajzoltam Magyarország címerét; a címerrajznak a „hármas számszabályát” már tudtam jól – kettős kereszt, hármas halom, négy folyó, amely által „feltérképeződött” a Tátra, Fátra, Mátra három hegye a négy „országfolyóval” (Duna, Tisza, Dráva, Száva), annyival inkább, mivel már énekben is fújtuk, hogy „Ott, ahol zúg az a négy folyó / Ott, ahol szenvedni jó, / Ott, ahol kiömlött annyi drága vér, / Ezredévről mond mesét a szél”, a dal végén már odáig szárnyalva mámorban, hogy a „Kárpát szent bércére zúgva száll, / Visszaszáll a magyar turulmadár” –, mindezzel együtt azonban a „lelkes címerrajz” a ceruzám hegyén olyan gyenge utánzat lett, hogy bár a négy folyó fehér sávja megvolt rajta, az elválasztó sötét csíkozás csak egy híján lett négy, a koronás hármas halom a kettős kereszttel valami tulipános-kopjafás ábrához hasonlított inkább, s a csúcson a szent korona csak azért nem volt drótos egérfogóféle, mert a tetején a dőlt kereszt s félkörben övezték a dicsfény sugárvonalkái...
Életünkben – különösen nekünk, az iskolában – egyébként a hétköznapibbá vált későbbi hetek során is tartott tovább az ünnepi fény, már csak azért is, mert decemberrel közeledett „magyar világunk” első karácsonya, de előtte már a Mikulás külön nagy ünnep azáltal, hogy ünnepelhettük neve napján a Kormányzónkat, aki a legszebb „mikulási ajándékot” hozta a „honvédeivel”.
Karácsonnyal aztán jött együtt az iskolai szünidő, s lehet, azért, mert még hivatalos értesítőnk nem volt, én a pennám akkori járása szerint az 1937-es Unitárius Naptárunk decemberi oldalának jegyzetvonalai közt rajzoltam meg a két ünnepi rubrikát Karácsony és Húsvét felirattal, megszámozva mindkettőt „1, 2, 3,” számmal, mert – a húsvéti ábrát egyelőre kitöltetlenül hagyva – úgy írhattam be karácsonyi eredményként azt a három osztályzatot, hogy „Dicséretes, Dicséretes, Jeles”, amit Fülöp Domokos tanítónk osztott ki az osztályban arra a háromra, hogy „magaviselet, szorgalom, előmenetel”, s ami a három évvel azelőtti kalendáriumunk decemberi jegyzetoldalán úgy kapott „örök helyet”, hogy föléje a tanulói „névjegyemet” is jegyezte gondos, mintaszerű vonásokkal a tollam: „Szabó Gyula. IV-ik a oszt. tanuló.”
 Decemberben a karácsonyi ünnepek szezonjában az idő esztendőnkénti változása egészen kézzel foghatóan és szemmel láthatóan a naptárkönyvek cérnafüles sarkán forgott a házunkban, amint a fali szegen rendszeresen cserélődött az ó- és az új év kalendáriuma.
1940-ben kiemelkedően „sarkalatos” volt a szegen a naptáros „fordulás”, miután a múlóban levő esztendő a bécsi döntés, a „magyar világ” óriási fordulatát hozta az életünkbe, s annak folytán „szakadt a cérna” az Unitárius Naptár-példányok folyamatosságán, hogy egy másik, „magyar világibb” kalendárium kapjon helyet a szegen. A „román világbeli” szorult helyzetben, a nehéz kisebbségi létben az egyházi naptár „cérnája” összetartó kötelékké erősödött, annyival inkább, mivel magyar nyelven nem lehetett gazdag a naptárkínálat, most viszont a „világváltozás” nyomán nemcsak helyi-erdélyi, de anyaországi kalendáriumok is „kopogtattak az ajtókon”, többek közt olyanok, amelyek egyrészt kalendáriumos olvasmányokban is gazdagabbak-színesebbek voltak, s másrészt eleven közelséggel tükrözték az óesztendő rendkívül mámoros élményét, a „bevonulást Erdélybe”. A bevonuló honvédek emlékét melegebben őrző házunkba is – oda, ahol az őszi hetekben Komáromi Károlyék kvártélyoztak – így jutott el valahonnan a fali szegre egy olyan 1941-es naptár, amelynek sok olvasmánnyal töltött oldalai végig meg voltak tűzdelve az őszi kormányzói és honvédbevonulás meg a „visszanyert Erdély” szívmelegítő képeivel, amiket az én legkisebb szemem a családban annyit nézett-szemlélgetett gyönyörűséggel, hogy a legtöbbjük örök emlékképpé nagyítódva őrződött meg a fejben, noha az oldalterjedelmekben csoportosított fényképkockák meglehetősen homályosan adták vissza az őszi mámorunk fényes pillanatait, melyek mintegy szem elé rajzolták azt a bevonulási útvonalat, amin „hosszú várásunk” után végül Almásra is eljutottak a honvédek a „széttiport gúnyhatár” szatmári-nagyváradi helyeiről.
 Legelső – tölgylevelekkel is cicomázott – fényképes oldalán A korszerű magyar honvédség cím alatt négy képet foglalt keretbe a naptár, úgy, hogy az elsőn maga Horthy Miklós is látható volt díszszemlés és vigyázzállásban a kolozsvári főtéren – „Ejtőernyősök (Kolozsvárt)” –, míg az másik három kép a bevonulási szakasz elejéről elevenített más-más „nemben” szolgáló honvédeket: „Huszárok Szinérváralja felé menetelnek”, „Kerékpárosok Máramarosszigeten”, „Motorkerékpárosok Sárköz felé”... A második tölgylevéldíszes oldalon ugyancsak „A korszerű magyar honvédség” vonult: „Páncélkocsik előnyomulása”, „Tankok felvonulása”, „Légvédelmiágyu”, „Könnyü tüzérség menetel Batizvásár felé”, „Nehéz tüzérség a diszfelvonuláson”. A harmadik képes oldal volt a legkevésbé látványos, s háttérdíszítésként is nem tölgyleveles rajzok, hanem csipkebokortüskék ágvonalai szolgáltak, mintha azoktól nyert volna kifejezőbb értelmet a négy felvétel az eltörölt trianoni határról – „Erőditmény”, „Erőditmény”, „Tizméteres árok a határon végig”, „Tankcsapda: árokba erősített cölöpök a tankok feltartóztatására” –, ami mellett azonban beszédesebb volt az oldal felső és alsó sávjára írt szöveg: „A volt magyar–román határ erőditményei (Károlyvonal). Mindez hiábavalónak bizonyult. Az erőditményeket most sorra felrobbantják a magyar katonák. Az árkokat betömik.” A további képes oldalak már a „gyönyörű találkozások” pillanatait örökítették meg a főbb erdélyi városokban díszkapukkal, lobogókkal, fehér és nem fehér lovakkal, amely képekből két egymáshoz hasonló oldal úgy készült, hogy az alaprajzon egyformán virultak a rózsák, egyformán szólt mindkettőn az a cím, hogy Képek az erdélyi bevonulásról, és képből is három jutott az egyik-egyik oldalra: „Horthy Miklós Kormányzónk Szatmárnémetiben” (fehér lován a kormányzó a lobogós téren), „Diszszemle Kolozsvárott” (ugyanaz a főtéri helyszín Horthyval, ahol az ejtőernyősök is vonultak), „Bevonulás Nagybányára” (lobogós díszkapu alatt vonulnak át a huszárok, a vezető tiszt fehér lovon), majd „Kormányzónk és hitvese Marosvásárhelyen” (alig látható, hogy a honvédtisztek csoportjából a kormányzó a tengerészsapkás fejével egy fehér zubbonyos, honvédsapkás kisfiúhoz hajol), „Virágos uton vonulnak be a honvédek”.
(folytatjuk)