Székely zötty (Részvétem a Bálint Transnak)

Tudja a koma, mi fáj a góbénak, kár, hogy a tudósításból kiderül: többnyire még a tervek sem készültek el a fejlesztéshez, merő ígérgetés az egész, és a derűlátás rohamába esett politikus retorikai fordulata.

Az ábrándozásból kipenderítő valóság pedig az, hogy fél óránál valamivel több, úgy legalább egy évszázad választja el egyelőre tájainkat és városainkat a szomszédoktól, és még több Európától. Aszfalt dolgában teljesen ártatlan, valahol az úttalanság sötétjében kecmergő falvainkról nem is beszélve.

A székelyföldi belső utak kétségbeejtő állapotát akarva-akaratlan kiadósan kitanulmányozhatja bárki, ha e tájra vetette balsorsa, s mondjuk, Szentgyörgyről kell eljutnia Marosvásárhelyre vagy Gyergyóból Udvarhelyre, esetleg onnan Barótra. Pedig nem dűlőutakról, hanem kimondottan megyeinek tartott szakaszokról lenne szó. A Székelyföldet haránt átszelő út a Barót—Lövéte—Vásárhely vonalon, melyen a Bálint Tans üzemeltet járatot például, maga a leírhatatlan elhanyagoltság, a félbe-szerbe hagyott őscsapás.

Valóságos gübbenős óda és gödrös elégia a zötyögéshez.

Hogy eszi és töri az autót, abban nem kételkedem, miként módszeresen nyüvi az utas idegeit is. A rázás különbnél különb nemeit tapasztalhatja ki a mikrobuszba szorult szerencsétlen, míg a kocsi gödörből gödörbe döccenve, hol elejét, hol farát dobja fel. Az elölről érkező rángás és hátulsó párja széke alatt csap össze, s rántja ki alóla az ülést, hogy alig pár kilométer után már fáj az ülepe és háta az emberfiának, s szívesebben állna, ha az nem lenne még kínosabb, mert a lába alatt táncoló, ide-oda dülöngélő padló folytonos egyensúlyozásra, kemény kapaszkodásra kényszerítené. A szétrongyolódott aszfaltréteg minősíthetetlen pályát produkál — mi trehányságba kerülhetett, amíg ez ily tökéletlenre sikerült! —, ezt kaviccsal feltöltött, de kigödrösödött és felázott szakasz váltja, csak lépésben halad a busz, illetve zöttyen egyik mélyedésből és kátyúból a másikba, majd ide-oda cikázó akadályverseny veszi kezdetét... Ezt egy váratlanul elkészült sima szakasz váltja, de az öröm közmondásosan rövid, s kockakövekkel úgymond kirakott kilométerek sorjáznak utána. Mivel senki karban nem tartja, foghíjas is cudarul, az itt is, ott is kikopott kövezeten csak kínnal, keservvel kúszik előre, hol meg-megugorva, hol ismét lefékezve a busz. S mikor végre kifut a nagyforgalmú országútra, ott sem szűnik a szenvedés és a felhorzsolódott ülepek próbatétele, mert a nyári kánikulában a kamionok által hullámosra taposott aszfaltszőnyeget senki el nem simította, azon is tisztára ugyanúgy szökdös a busz, mint korábban a törött beton- vagy köves-kátyus utakon. A jármű minden ízében recseg-ropog, nyikorog és zörög, fület hasogató fémzenét produkál, mint ami annyifelé kívánkozik széthullni, ahány alkatrészből összerakták. Hogy tervezői nem ilyen utakra szánták, az bizonyos. Valóságos gépmártírium a székely utakon futni, s a járműveknél csak az elkínzott emberek méltóbbak a sajnálatra.

Az elhanyagoltság, a mostoha sors szimbólumaként kátyút és gidres-gödrös utakat festenék címerként a kisebbség zászlajára — s gépkocsiját agyontáncoltató pokoli zötyögést kívánok minden ezért felelősnek, választási kampányon innen vagy túl.

B. Kovács András