Szemétgyűjtők (Jegyzet)

Középiskolás diákokként voltunk néhányan, akik a kor akkori szocreál trendjeivel ellentétben barlangász- és hegyi kalandokra vállalkoztunk, nem csak az élményözön miatt, hanem bensőséges kisközösségi együttlétet s talán kitörési pontokat keresve a cseperedők számára is rettenetesnek látszó korból. A bezártság szörnyűségéből. (Persze, akkori okítóink nem díjazták egyöntetűen ezt a kamaszos látásmódot, de legalább elviselték.)

Történt tehát, hogy őszi nagytakarításra készültünk a Vargyas-szorosba. Lépéseinket akkor már mentorunk, jó barátunk, a Völgy pótolhatatlan, egyszemélyes lelkiismerete, néhai Dénes István irányította, s a Málok, a Csudálókő és az Orgonák szikláit leginkább kidomborító őszi fényben mindenképpen fel kellett jutnunk az Almási-barlanghoz. Csakhogy éppen a szintén közösségi tömegélményt generáló krumpliszedés ideje volt, s ami még ennél is rosszabb, ezt valami félkatonai akcióval kellett félbeszakítani, azaz kék, országot védő egyenruhában masírozni, meg hazafias dalokat énekelni, talán éppen a hőn szeretett kondukátor vagy valamelyik főtisztje látogatására készülve. Mit lehetett tenni? Ellógni. Pontosabban: egyszerűen kilépni a menetelők sorából, mikor a tömeg éppen a másik hős, Bronz Bélánk irányába masíroz. Ezt a helyzetet csak úgy tudtuk megoldani, hogy hirtelen ügyes mozdulattal bekanyarodtunk az éppen kínálkozó kis mellékutcába, s mielőbb megszabadultunk árulkodó uniformisunktól. Nagy tervünk sikerült, igaz, tanév végén ezért nem járt dicsérő oklevél.

Bár azóta sokszor megfordultam a Vargyas-szorosban, nem tudom, volt-e megnyugtatóbb és örömtelibb jelenlét az akkorinál. Aztán mindenki elvégezte a dolgát: akinek jólesett, masírozott egyenruhásan, mi meg összeszedtük a szorosból a már akkor tisztes mennyiségű szemetet. Azóta megváltozott a világ. Több lett a szenny, s az egyenöltözék látszólag eltűnt, valójában csak átalakult, másféle szolgálatba szegődött. De akárhányszor látok, hallok természetvédelmi területek önzetlen ápolóiról, térségünk méltatlanul leértékelt földdarabkáit rendben tartókról szóló híreket, legszívesebben mindannyiukat magamhoz ölelném. És azokkal is kezet ráznék, akik ezt bátorítják, támogatják, tudván, hogy ez sem volt mindig így...