A megtalált templom és iskola (Roma világnap Bölönpatakon)

Az imaház befogadóképességéhez viszonyítva mindenképpen. Most éppen ez a nagy gondjuk: az iskolát nemrég bővítették, mert a 130 elemista, a 65 óvodás számára túl szűknek bizonyult a régi épület. És ha ez rendeződni látszik (egyelőre legalábbis), a templom ügye még nem ennyire előrehaladott. Most éppen ígéretet kaptak, hogy a terveket elkészítik. Ha pedig gyűjteni kell, hát gyűjtenek, és ha dolgozni, akkor dolgoznak ― mondják elszántan, és a pünkösdista istentisztelet szokásának megfelelően hangos ámennel nyomatékosítják az elhangzottakat. Tetszik-e azt látni? ― mutatnak az imaház irányába. Közmunkával három nap alatt építették fel azt az épületet harminc évvel ezelőtt ― magyarázzák.

Ünneplőbe öltözött idősebb férfiak és asszonyok ülnek a padokon, állandóan újak érkeznek, több székre van szükség. Komolyan hallgatják a szónoklatokat: a polgármester, a roma önkomrányzati képviselő, a rendőrfőnök, a prédikátor, az iskola igazgatónője szavait egyaránt figyelmesen követik, illedelmesen megtapsolják. Különösen a közösséghez tartozó mesteremberek munkáinak bemutatásánál csillog a szemük: halkan kommentálják, hogy manapság már milyen kevesen tudnak jó seprűt készíteni vagy kosarat fonni. Pedig a régiek... az én édesapám például...

Időstől kisgyerekig mindenki jelen van: mintha erődemonstrációt tartanának közösségérzetből. És énekelnek a lelkipásztorral, hangosan csendülnek fel a torkokból a miatyánk szavai... Néhány pillanatra még a gyerekek is elcsendesednek. Pedig sokan vannak, és közben játszanak, halkan, persze, nehogy találkozzanak a szigorú szülői pillantásokkal. Egyesek az iskola udvarán futkorásznak, mások a patakmederben gyűltek össze, egy barna arcú, göndör hajú hét-nyolc éves kislányka pedig papírcetlivel és ceruzával a kezében keresi a hasonló korú legénykét, átadja neki, majd elszalad. A fiú apjára tekint, majd kihasználva, hogy annak minden figyelme a lelkipásztorra összpontosul, a lányka után ered.

Nagyon sok az intelligens gyerek, és most már szeretnek is járni iskolába ― mondja a tanintézet igazgatónője. Igaz, a szülők otthon nem nagyon foglalkoznak azzal, hogy segítsenek a tanulásban, de iskolába engedik, sőt, küldik is a gyerekeket. Annak idején még a gyerekpénz volt a fő ok, amiért arra tértek, aztán szép lassan megszokták. Ha már ott voltak, akkor olyan gyorsan nem távoztak, és megtanultak írni-olvasni, számolni. Most már mindenki jár iskolába. A baj csak az, hogy még mindig kevesen folytatják tanulmányaikat nyolcadik osztály után. A legtöbben ott leállnak, igaz, akad néhány kivétel. A gyerekek közül néhányan mintha éreznék, hogy róluk beszél az igazgatónő, kíváncsian bámulnak tágra nyitott fekete szemekkel. Az igazgatónő pedig a hétköznapok után az ünnepekről beszél. Hogy minden nagyobb eseményre ünnepi műsort szerveznek, és azt bemutatják a falu előtt. Karácsonykor, évzárókor ― minden ünnepélyes pillanatot igyekeznek emlékezetessé tenni. A csodálatos az, hogy a városi gyerekekkel szemben az itteniek rendkívül szófogadóak. Fegyelmi problémáim szinte soha nem voltak ― mondja. Persze, előfordul egy-egy kivétel, de érdemes megnézni, mennyire összetart olyankor a család: ha valami történik a gyerekkel, azonnal ott teremnek a szülők, nagyszülők, testvérek, mindenki.

A romák társadalmi integrációján naphosszat gondolkodóknak, a cigányok szaporodása miatt aggódóknak vagy az éktelenül rágalmazóknak mintha csendben üzennék: ők megtalálták a templomot s az iskolát. És ha már megtalálták, talán nem is hagyják többé.