Nyomtatott újság megrendelése Paypal-al

Megrendelési periódus:

Kezdési dátum:


Regisztráljon, és szóljon hozzá írásainkhoz


Sepsiszentgyörgy, 2017. február 28., kedd 05:15
Köszöntjük Elemér nevű olvasóinkat!

A fény grafikája (Bocz Borbála rajzairól)

2016. február 13., szombat, Képzőművészet
Bocz Borbála 1955-ben született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban Hervay Zoltán festőművész volt a rajztanára. Főiskolai felvételi vizsgája előtt, 1971 és 1974 között Szilágyi Géza, majd Bortnyik Éva képzőművész egyengette útját, döntően meghatározva későbbi művészi gondolkodásmódját.
A bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészet Főiskolán a grafikai technikák elsajátítása közben a román főváros furcsán mozgalmas, feszült hangulatú művészi világa is megérinthette a főiskolás lányt. Lucia-Cristina Popa szociológus, a kommunista diktatúra éveinek művészeti életét áttekintve, kissé leegyszerűsítve a művészek kétféle szellemi irányultságát emeli ki, vagyis a rendszer élet- és alkotási feltételeit elfogadó konformizmust és a nyilvánosságtól elvonuló, a nyugati művészeti áramlatok iránt érdeklődő alkotók magatartását. Ez utóbbiak, miközben a brutális cenzúra miatt a nyílt ellenállásra nem vállalkozhattak, visszautasították a hatalom ízléstelen, giccses fesztivizmusában való részvételt, ám valójában a „fogság mentalitásával” élő és alkotó belső száműzetést vállalták. A kétféle attitűdnél a korabeli összkép árnyaltabb. A színházi áthallásos előadások, az irodalmi alkotások sorok közötti üzenete mellett a képzőművészet sajátos formanyelvében az irodalomcentrikus cenzúra nem ismerte fel (esetenként nem is akarta érteni) a vonal, a szín vagy a forma által megfogalmazott, általánosan érvényes közérzetet.
Bocz Borbála szülővárosába visszatérve, ahol 1982-ben betegsége miatt nyugdíjba kényszerült, 1978-tól 1988-ig rendszeres résztvevője volt a Baász Imre által szervezett visszhangos tematikus tárlatoknak, a megyei és országos gyűjteményes grafikai kiállításoknak. A hetvenes, nyolcvanas évek első felének grafikájában különös hangsúllyal érvényesült a szemlélt világ indulati megközelítése. Kezdetben, technikailag kitűnően képzett társaihoz hasonlóan, az ő munkái között is ember- és állat-, alak- és mozgástanulmányok sorjáznak, megadott témára készült kompozíciók, portrék és önarcképek. A nemzedékét foglalkoztató témák közé sorolható – számos arckép mellett – A rög, az Elnyomás, a Dante című linómetszete. A főiskolás lánynak továbbá a természet és benne az ember gazdagságát vagy tisztaságát féltő képei között olyan erőteljes, indulatos lapjaira bukkanunk, mint a Private és a Monde című kompozíció. A Félelem című rézkarc sarokban szorongó állatai előtt a padlóra vetülve megjelenik a pusztításra kész ember árnyéka. E munkák már a végzős diák művészi hitvallásai. Nem csupán adalék a korszak Bocz Borbála által megfogalmazott általános közérzetéhez, hogy Baász Imre 1988-ban készült pasztellsorozata a Még mindig félünk címet kapta. 1978-ra datált Bocz Borbála egy másik fémkarca, Az akadály, amelyen a nézőt körülvevő, szegekkel átvert monumentális deszkapalánkon alig maradt egy szűk repedés, a bezártságból való menekülés egyetlen lehetősége. Ekkor készült A dolgok értelme című litográfia is, amely a kétely eluralkodását fejezheti ki mindazon elriasztó jelenségek és dolgok fölött, amelyek az emberrel és környezetével történhetnek a világban. Még egy próbálkozás jelzi a dolgok szokványos értelmezésén belül az egyensúly elérhetetlenségét: Az építkezés. A Bábel tornyát idéző, átlagos méretű litográfián az állványok között nyüzsgő emberek körvonalai az építmény csúcsán homogén foltban olvadnak szét. A kételyek közt hányódó lét számára mentőövként tűnik föl az Ozirisz című megrázó portré, amely az elveszített, szeretett apa emlékét őrzi.
Egy másik lehetséges – művelődéstörténeti hagyományra épülő – kapaszkodón, a Kőrösi Csoma Sándor emlékére című rézkarcon a Juhász Gyula verséből idézett, bekarcolt sorokon elözönlik a vegetáció. Máshol az építményből egyszer csak kidől egy vasa szakadt, hatalmas betonoszlop – az önálló alkotói lét: Fehér térben (1980). A nagyméretű fotót és ceruzarajzot elegyítő munkán a felkanyarodó betonvas szál sikolyként húzódik a maga következetes, bár gyűrött négyzeteivel rendet jelentő háló felé. Innen indul a tárgyi világgal azonosuló alkotói lét stációsorozata. Kezdetben még tovább élnek a pár évvel azelőtti fotógrafikai reminiszcenciák, de az utolsó két évben már csak a ceruza maradt, és a nagyméretű, fehér fotópapír.
Egyedi rajzok készülnek, amelyek később természetesnek tűnő, összefüggő, zárt ciklusokba szerveződnek. Így vált önálló sorozattá a Fehér térben hét, a Lebegés és a Fészek három-három rajza. Különálló munka, de a sorozatokkal mégis rokon az Örvény, Az én táncom és a Fehér út.
A Bocz Borbála által kivágott plasztikai térben, azaz a Fehér térben tárgyak jelennek meg kinagyítva, részletgazdagon megrajzolva. A rajz mint primer élményközvetítés tárul elénk. Ezen belül a dolgok, tárgyak, kötelek, láncok, drótok, drapériák rendkívül anyagszerűek. A tapintható anyag kínzatását, fájdalmait, gyötrelmeit vagy végül felszabadult lebegését érzi a művész, és deklarálja is: „magamban hordom”, tehát azonosul vele és kivetíti azt. Itt minden mozgásban van, a térben megjelenő tárgyak az idő foglyai is. Ezért lehet, hogy a kezdetben különálló munkák, mint egy belső történés állomásai, egyetlen folyamatot tükröznek. Így értelmezhető talán a Fészek címet viselő három rajz egymáshoz való viszonyulása, amelyeken a csergével leterített szék lassan átfordul, s amíg e folyamat első stációján a szék öblében az ember közelségét érezzünk, az átfordulás után a szék földerengő hátsó váza már ember utáni csönddé módosul. A két „állapot” közötti rajz (a folyamatban második állomás) közé általa beiktatott, lényegében az életmű legutolsó rajzán, az átfordulás spirális hullámaiban egy törékeny emberi alak tűnik el. A fej tájékán egy spárgával összekötött papírgalacsin (eldobott rajz!?) látható.
Bocz Borbála eddig följegyzett életrajzi adatai között nem szerepel az a kiállítás, amelyet a sepsiszentgyörgyi képtárban rendeztünk első s egyben utolsó brassói tárlatát követően, melyen elhatalmasuló betegsége miatt nem is vehetett részt. A sors ronda fintora folytán a csupán néhány képzőművész által megtekintett kiállítást egy akkori sovén-szadista pártkatona pár nap múlva lebontatta, mondván: a falakon látható destruktív-depressziós művek nem tükrözik az általunk élt valóságot. Miközben mi hinni szerettünk volna a Bocz Borbála életművét mélyen átérző Jakabos Olsevszky Imola szavainak, aki szerint művésztársának „grafikája a fény grafikája, ahol a feketék csak segédeszközök, csak azért léteznek, hogy még nagyobb ragyogással éljenek a fehér felületek”.
JÁNÓ MIHÁLY

A kiállítás még ma és holnap tekinthető meg az EMŰK emeleti termében 10–14 óráig.
 
Ha hozzá szeretne szólni, jelentkezzen be
Felhasználónév:
Jelszó:
Regisztráljon most