Nyomtatott újság megrendelése Paypal-al

Megrendelési periódus:

Kezdési dátum:


Regisztráljon, és szóljon hozzá írásainkhoz


Sepsiszentgyörgy, 2017. augusztus 19., szombat 10:28
Köszöntjük Huba nevű olvasóinkat!

A félfülű Ceauşescutól a Kós Károly-i közösségig (Beszélgetés Ütő Gusztáv képzőművésszel)

2016. február 20., szombat, Képzőművészet
Mérleg
Mérleg
Az elmúlt negyedszázad sepsiszentgyörgyi képzőművész-társadalmának egyik meghatározó alakja, közéleti szerepvállaló, oktató, sokszoros családapa. Ütő Gusztávval nem utolsósorban a budapesti Műcsarnokban február 27-én nyíló kiállítása kapcsán beszélgettünk.
– Mit gondol, milyennek látják önt kívülről?
– Nehéz, mert ilyenkor óhatatlanul az addig hozzá eljutott vélemények jutnak az ember eszébe. De azért próbáljuk meg: egy túlzott önbizalommal rendelkező figura, aki céltudatosan halad az útján. Régebb, míg kackiás fekete bajusza volt, talán még ag­resszívnek is tűnhetett, mióta szürkül, talán legömbölyítettebbnek látszik. Egy időben Hruscsov volt a csúfnevem, ez nem annyira a bajuszomra vonatkoztatható, mint a diktátorságomra, ami elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az AnnART-fesztiválokra azt hívtam meg, akit akartam. Így utólag remélem, hogy amit sörözés közben a fejemhez vágtak, nem alapos elemzés eredménye volt, hanem pillanatnyi sértődés kivetítődése. Fizikális tekintetben aszketikus – a szikár emberekre többnyire ezt mondják –, de mióta a cigarettázást abbahagytam, ez a jelző már nem érvényes rám. A mostani énem már nem az a szigorú és aszketikus, sokkal inkább a másokat, azok véleményét elfogadó. És egy titok: sokan azt mondják, hogy Guszti, te mosolyogva jársz az utcán. Pedig csak arról van szó, hogy sérti a fény a szemem, s a hunyorgásom egyfajta mosolyt rajzol az arcomra.
– Szakmai énkép – kívülről, belülről?
– Több síkon haladó szakmai pálya az enyém. Elméleti síkon az oktatást, kutatást, néhány közlést tudok felmutatni. Gyakorlati értelemben a falra akasztható alkotásoktól a mulandókig sok mindenről beszélhetünk. Az előbbi kategóriában egy nagy szenzációról is beszámolhatok: a Siculicidium 250 éves évfordulóján meghirdetett pályázatra készített művemet megvásárolta a madéfalvi polgármesteri hivatal. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, az egyik kezemen meg tudom számolni, hányszor fordult elő velem.
– Egy művész, aki a folyamatos exhibicionizmus állapotában vibrál, miként éli meg, hogy nem kapkodják szét a munkáit?
– Igyekszem figyelmen kívül hagyni. Ismerek viszont olyan szobrászt, aki azt mondja, fában nem nagyon dolgozik, mert az hamar eléghet. Bronzban sem, mert azt is bármikor beolvaszthatják, lehet belőle sorra Ferenc Jóska, Hitler, Sztálin, de harang és mozsár is. Nagy kőtömböket kell kifaragni, mert az időtálló. Nemrég kezdtem leltározni, s kiderült, hogy több mint ötszáz performanszom, hangkölteményem, cselekményművem, azaz a mulandó műfajhoz tartozó alkotásom van. Festményekből, grafikai alkotásokból ennél is több, de ez egyelőre csak becslés.
– Hogyan kezeli egy befejezettnek nyilvánított munkája utóéletét?
– Az elkészült művet már nem dédelgetem tovább. Kicsit mostohaszülőként tekintek rá, nem érdekel, hogy ott porosodik, vagy valakinek a falán lóg, inkább azt, hogy mit festek meg következőkor. Az alkotó számára az igazán izgalmas folyamat az, míg forr a bor. A fogyasztónak meg a végtermék.
– A legtöbb művész esetében jól elhatárolhatók – anyaghasználat, technika, témaválasztás szempontjából egyaránt – pályájuk bizonyos korszakai. Az Ütő-korszakok hogyan követték egymást?
– Jól körülírható a kezdeti fázis, még 1989 előtt, a szocialista realizmus, a hivatalosan elfogadott műfaj, amit több-kevesebb sikerrel mi is gyakoroltunk főiskolás éveinkben. Ezzel párhuzamosan azonban már elkezdtük művelni az absztrakt expresszionizmust, amely kezdetben még a figurához kötődött, de az elvonatkoztatás révén fokozatosan felismerhetetlen formák kavalkádjává alakult. De ez is relatív, mert például az 1987-es, még a szentgyörgyi Üvegcsűrben rendezett egyéni kiállításomon bemutatott anyag java részében már bőven vannak utalások az emberi test különböző részeire: váll, könyök, térd, nyak, a címek is ilyenek voltak. Persze sejtelmesen. Egy másodlagos realista korszak következett, fotóalapból kiindulva a nagyon expresszív szín- és formahasználatot még megtartottam, de a fotó realizmusa dominált. Például kivágtam sablonként a klasszikus egyfülű Ceaușescu-portré körvonalait, belül megfestettem az undorító színek és formák világát, körvonalként viszont mindig megjelentek az akkor közismert formák. Volt egy kalandozásom az óriási kollázsok világában, itt már Erdély térképe révén megjelent a transzilvanista gondolat is. Ezzel párhuzamosan anyagként kezdtem használni a földet és a hamut, a vadabb expresszionista kifejezésminták átmentek egyfajta „földhözragadtságba”. A kétezres évek elejétől aztán a valóságkövetéstől visszakanyarodtam a valóságábrázolás irányába, a portrék, az egész alakos munkák világába.
– Ellentmondás, hogy a legtöbb embernek mégis a performansz, a cselekményművészet jut eszébe Ütő Gusztávról?
– Egyáltalán nem, mi több, az utolsó öt évben például ezeknek a performanszoknak a legjellemzőbb fényképeit dolgozom fel. A „visszakérődzést” azért is tartom fontosnak, mert a mulandó műfajban „elkövetett” külföldi akcióimat nem láthatta az itthoni néző, s jó, ha ízelítőt festek ezekből.
– A performanszok évada a korai kilencvenes évekre tehető. Nem tekinthető mindez egy megkésett művészi „kamaszkor” megnyilvánulásának? A nyolcvanas évek minden elfojtása elleni „bosszúreakciónak”?
– Én közel harminckét évesen érkeztem a szép új világba, amikor az ember természetesen már nem ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozik, mint tizenévesen. A bohóckodás kifejezést a mai napig használják ránk, néha az ütődöttet is, ennek ellenére mi nagy lendülettel és hittel csináltuk. A visszajelzések pedig nagyon fontosak: a kilencvenes évek elején egy kiállításmegnyitón megjelent 25–30 ember, a Szent Anna-tónál pedig egy ötperces performanszot megnéztek néha 300-an is.
– Meggyőződése, hogy mindenki azért ment oda?
– Természetesen nagyon fontos tényező, hogy kik miért mentek oda, kétharmada viszont kimondottan azért érkezett. A titokzatos műfaj iránti kíváncsiság is szerepet játszott, de az is benne van a pakliban, hogy az amúgy a búcsúra érkezők közül egyre többen váltak értő közönséggé. Volt egy szalmakalapos, bajuszos bükszádi bácsi, aki elmondta: tavaly is volt, otthon utána sokat gondolkodott a látottakon, mi lesz az idei műsor?
– A mulandó műfajban is „szeletelhető” a múlt?
– Itt is azonosítható néhány irányzat. A Kónya Rékával való együttélésem során a párkapcsolatot boncolgatva hoztunk létre kétszemélyes alkotásokat. Külön vonulatot képeztek az Erdélyt, a magyarságtudatot, a Kárpát-medencét, a Kós Károly-i közösség gondolatát, a környezetvédelmet, a békés együttélés gondolatkö­rét, a globális-lokális ellentétpárt megjelenítő performanszok.
– Hasonló gerillaakciók elvárhatók lennének a művésztársadalom többi tagjától is?
– Úgy gondolom, a költő, a színházi ember, a zenész felelősséggel tartozik a közössége iránt, amelyből vétetik. Ezért aztán saját műfaján belül viszonyulnia kellene a körülötte zajló történésekhez.
– Mit gondol, felismeri a külvilág az ön személyiségét?
– Nagyon kis részben, esetenként. Úgy érzem, egyre érzékenyebb csápokkal tudom kitapogatni, melyik véleményre kell igazán odafigyelnem. A névtelen kommentelőkkel, gúnyolódókkal nem foglalkozom. A kollégák véleménye nem mindig őszinte, de sokat fejlődtem, s ma már elég nagy biztonsággal tudom dekódolni ezeket. A visszajelzésekben a mögöttes tartalmat keresem, s egyre inkább meg is találom. Vannak érdekviszonyulások is: egy kiállítás kapcsán a kurátor tüntetően odafigyel rám, holott olyan nagyon talán nem is szereti, amit csinálok. Persze közben akár meg is kedvelheti. De belátom, az alkotásaim többsége nem olyan, amelyekbe azonnal bele lehet szeretni.
– Többgenerációs család „pátriárkája”, felnőtt és apró gyermek egyaránt tartozik önhöz. Milyen stílust érvényesít ebben a „műfajban”?
– Kétségtelenül nem szokványos a helyzet, hiszen a második házasságomból származó három gyermekem közül a legkisebb, a két és fél éves Borbála például három évvel fiatalabb, mint a Zenkő nevű unokám. Mint ahogy az sem szokványos, hogy egy művésznek ekkora családja legyen. Azért nyúlt ki nyolc évre a doktori dolgozatom megírása és megvédése, mert nekem fontosabb volt legózni a fiúkkal, harcosokat rajzolgatni nekik, kirándulni a családdal, mint kalapálni a számítógépen. Bence fiam és Zselyke lányom felnevelésének tapasztalatait is igyekszem kamatoztatni a kicsik formálásában. Ebben a tekintetben sem vagyok már a csupa csont Szálka Guszti – ez volt a másik csúfnevem –, legömbölyödtek a szögleteim.
CSINTA SAMU
Képzőművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum oktatója, 1958. február elsején született Sepsiszentgyörgyön. Iskoláit szülővárosában, majd a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceum szobrász–grafika szakán végezte, 1982-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet, restaurálás-konzerválás és rajztanár szakán diplomázott. Doktori disszertációját Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön címmel a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia tanszékén védte meg 2013-ban. Több mint kétszáz csoportos és egyéni kiállítás résztvevője Romániában és külföldön, 1990 óta rangos szakmai egyesületek tagja, a Szent Anna-tónál rendezett, AnnART nemzetközi performanszfesztivál szervezője, különböző szakmai találkozók és kiállítások megvalósítója. Díjak, kitüntetések: Munkácsy-díj (2009), Magyar Ezüst Érdemkereszt (2014).
Ha hozzá szeretne szólni, jelentkezzen be
Felhasználónév:
Jelszó:
Regisztráljon most