Közbirtokossági vagyon: a harcnak nincs még vége

Ki gondolt volna kereken negyven esztendeje arra, hogy az akkor kialakított Kovászna és a szomszédos Vrancea megye között meghúzott új határ négy évtized múlva bajt, fejtörést, pereskedést, galibát okoz?

Enyhe jelző a galiba arra a vitára és perpatvarra, melyen a rendőrségi karhatalom is jelen volt, s fegyvert fogtak kezükben a szomszéd megye hivatalosságainak képviselői. A baj abban keresendő ugyanis, hogy a mostani Kovászna megye közigazgatási határát 1968-ban a Keleti-Kárpátok fő vízválasztóján húzták meg, holott a román fejedelemséget és a történelmi Magyarorszá­got jóval keletebbre a Putna folyó választotta el, s így érthető, hogy a Putna és az említett vízválasztó (gerinc) között elterülő erdőségek mind-mind háromszéki közbirtokosságok, magánszemélyek, egyházak és iskolák tulajdonát képezték. Akinek van idege és pénze, az perel, és ahol tetemes vagyont kell visszaszerezni, ott a harcról nem lehet lemondani. Lapunk beszámolt az eseményekről, de mert a küzdelemnek nincs még vége, a fejleményekről Pál Istvánt kérdeztük, aki Virág Lehel technikus társaságában bemutatta a mai megyehatáron túl fekvő erdőjussukat, eljutottunk a messzi Putna völgyébe is. Rég megunhatta volna a pereskedést s a milliókra rúgó költségeket az elnök, aki az utóbbi időben már egymaga viseli a hatalmas erdővagyonért folyó harcot, ügyvéd nélkül képviseli a focşani-i törvényszék tárgyalásain, s lassan meggyőződik arról, hogy nincsen minden rendjén a román igazságszolgáltatás berkeiben, s még inkább annak az öreg közmondásnak az igazáról, hogy ,,aki időt nyer, csatát nyer!"

— Utóbb a Tulnici-i Öröklő Közösséggel hadakoztam a focşani-i bíróságon — pontosított Pál István —, akiknek tízezer hektár erdőbirtokuk volt, annyit is igényeltek vissza, de mert volt, amiből, vagyis a mi erdőnkből 14 138-at kaptak vissza! Mi az új, 247-es törvény értelmében 1879 hektárt követelünk vissza a Meszták, a Lipse, a Névtelen és a Musát-hegy keleti oldalában. Bemutattam a hivatalosan kiadott telekkönyveinket. Az volt az érzésem, hogy a per nyertesnek mutatkozik, amikor a bíró azzal a meghagyással halasztotta el a tárgyalást május 6-ra, hogy hozzunk hivatalos igazolást attól, aki a telekkönyveket kiadta, vagyis a kézdivásárhelyi bíróságtól, amivel azt kellene bizonyítanunk, hogy a telekkönyvek törvényesek!? Az utólagos félreértések elkerülése végett azt kértem a bírótól, hogy szíveskedjék a bíróság hivatalosan megkérni ezt az igazolást az említett törvényszéktől, nehogy aztán azt feltételezzék, hogy én meghamisítottam.

Hogy nem leányálom a közbirtokosságok harca, azt egy másik tény is bizonyítja. Megtudtuk ugyanis, hogy még 2006-ban visszakerült az ozsdolai önkormányzat birtokába egy 32 km hosszú erdőipari út, melynek 70—80 százaléka a közbirtokosság területén halad. S mert nem milliárdos a birtokosság, pályázatot készíttetett egy három kilométeres út feljavítására az Ojtoz-patak forrásvidékén, a Bandi és a Tömlőhordó nevű területek között. Ez az erdőipari út a régi ojtozi iparvasút töltését követné. Ezen szándékoznának kihordani a Nagylipse-patak övezetében kitermelésre váró fát a tetőn haladó országútra. Ellenkező esetben nagy kerülővel, Ojtozon, Berecken át lehetne szállítani, ami igen költségesnek mutatkozik. Várják, hogy nyer-e a pályázat, a harcnak ugyanis még nincs vége.

Az ozsdolai közbirtokosságnak összesen 944 tulajdonosa van, de van a nagyvilág minden részén örököse — fűzte hozzá Pál István. Háromszáz tag nem él a községben, volt, akit családtörténeti kutatás révén kellett megkeresni és nyilvántartásba venni.