Andris és Öcsike séta közben csuda nagy növényt pillantott meg.
– Nézs ide – szólalt meg Öcsike –, láttál-e mál ekkola világot?
– Már rajzoltam is — mondta büszkén Andris, aki most éppen aközött ingadozik, mi legyen: író-e vagy festő. – Igen, rajzoltam is. Ez napraforgó. Azért hívják pedig napraforgónak, mert mindig a nap felé fordul.
– Topp! – koppantott a fejére Öcsike –, van nekem egy nadselű gondolatom.
– Ki vele! – biztatta Andris.
– Ha olyan híres festő vagy, fess mindhálom világba embelalcot. De olyat, hogy vigyologjon, mint az eleven ördög.
– Meglesz! – mondta Andris, azzal visszafordultak, létrát kerítettek otthon, na meg egy fazekat, egy-kettőre valami festéket összekotyvasztottak abban, s nosza, indultak a napraforgók felé.
Ott a napraforgók előtt felállították a létrát. Mondta Öcsike:
– No, festő ul, másson fel s fesse be a világot.
Felmászott Andris a létra tetejére, elgondolkozott, s mondta:
– Hát, tudod, kedves Öcsikém, én nemcsak festő, be író is vagyok, nekem szédülős a fejem, menj te föl a létrára. Te is tudsz már vigyorgó pofát festeni.
– No, hallod – mondta Öcsike –, én nem vagyok íló, de vannak nadselű gondolataim, s mégsem sédül a fejem. Hát jó... majb pingálok én ördögpofát. Azzal már fent is volt egy-kettőre a létra tetején Öcsike, s habozás nélkül belekontárkodott Andris mesterségébe.
Nem azért mondom, mert Öcsike az unokám, de a vigyorgó ördögpofák pompásan sikerültek. Oly pompásan, hogy amikor arra ment Kati szakácsné, hátratántorodott s éktelen nagyot sikoltott:
– Jesszusom! Az eleven ördög! Nem is egy, de három! – hüledezett Kati néne, s szaladott esze nélkül, s kiabálta torkaszakadtából: Itt az ördög! Itt az ördög!
Hát persze, hogy ott volt az ördög, az eleven ördög. A sövény mögül kacagta Kati nénit.
– No, nem volt nadselű gondolat, mi? – kérdezte Andrist, amikor magához tért a kacagástól az – eleven ördög.
