Lelki autonómia (Határhelyzetek)

Ehhez képest a mostani autonómiázó küzdelem valahol a magasban bonyolódik, ágazik-bogazik, de alig levelezik, s ennek egyik oka az, hogy többnyire elméleti síkon vagy a nagyotmondások szintjén, egyéni ambícióktól fűszerezve, pártosodástól megkenve zajlanak a dolgok. Az egésznek nincs tömegalapja, nincs mögötte társadalmi felhajtó erő. Nem vált mozgalommá, nem erősödött közös akarattá, amelyet a hatalomnak, tetszik, nem tetszik, figyelembe kell vennie. Hol Tibettel, hol Koszovóval példálózunk — magam is ezt teszem —, amitől még nálunk nem nő a Bodoki-hegység, amelyet mi ,,havasnak" nevezünk, Himalája magasságúvá.

Szögezzük le: mindaddig, amíg a székelyföldi magyarság közösségtudata olyan-amilyen, nem lesz itt autonómia akkor sem, ha tálcán hozzák, vagy ránk dobják, mert az autonómia a földrajzi és gazdasági tényezők, az önálló önkormányzati adminisztráció mellett nyelvi, kulturális és lelki, hitbéli adottság, az ezekre alapozott együttélés érzete és tudata.

Valahogy úgy nézünk ki, hogy nemzeti szimbólumainkat színeibe és formáiba, legszebb szavainkat versbe, prózába fűzve alkalmasak és képesek vagyunk ünnepelni magunkat. Ez szükséges és jó, magam is szívből támogatom, de nem tartom elégségesnek. Ezeken az ünnepeken magunkra öltjük a legszebb ruhánkat, kicsinosítjuk magunkat, de ezt követően két ünnep között slendrián módon kulturális és lelki rongyokban járunk. A ruházat emlegetése természetesen képletes, mert én például a nyelvi köntösre gondolok, amely feslett, gyakran céda, mások magunkra öltött cifrasága vagy koszos rongya.

Az autonómia ott kezdődik, hogy miként őrizzük, mentjük, védjük legértékesebb nemzeti kincsünket, az ünnepnapokon édesnek nevezett anyanyelvünket, és ott teljesedik ki, hogy hétköznap sem mostohaként bánunk vele.

Mert például mindenféle autonómia nélkül jelenleg is szabadon és szabatosan használhatnók anyanyelvünket. A bolti árukínálat, a cégnevek, a keresztnevek, a kutya- és szamárnevek, minden megnevezés esetében. De tessék szétnézni a boltjainkban vagy ezek körül! Elretten az ember, hogy ebben a székelyföldi nyelvi, kifejezési szabadságban magunk veszejtjük el önmagunkat, minden felirat, árumegnevezés elhagyásával egy-egy szavunkat csípjük le nyelvünkről, mintha az falatka lenne, s helyet teremtünk, fészket rakunk egy idegen szónak. Hiányzik belőlünk a közösségnek az a kényszerítő ereje, hogy abba az üzletbe, ahol nyelvi, kulturális vonatkozásban vélünk egy csoporthoz tartozók nem hajlandóak hozzánk írásban és szóban anyanyelvünkön szólni, oda a lábunkat többé be nem tesszük.

A magam részéről — tudom, nem vagyok magamra — azokat a nem magyar sorstársaimat igen nagyra becsülöm, akik engem anyanyelvemen szólítanak, és nemcsak szükségét érzem, hanem jóérzéssel válaszolok az ő nyelvükön nekik. A Brassó—Vidombák nemzetközi repülőtér alapkövének letételi ünnepségéről hazatérők lelkendezve beszélték, hogy a brassói származású Ronald Weisberger, a repteret építő kanadai Intelcan cég igazgatója az alapkő elhelyezését követően román, magyar és német nyelven beszélt a jelen lévő újságírókkal. Hasonlóan jó érzés tölt el, ha Sepsiszentgyörgyön az Ilka élelmiszerboltban a reklámszatyrok is nevemen, azaz nyelvemen szólítanak, mint ahogyan a Spar nemzetközi üzletlánchoz tartozó sepsiszentgyörgyi élelmiszer-nagyáruház is megtisztel azzal, hogy reklámfüzeteiben anyanyelvemen szólít meg, s egyben megtanítja a számomra ismeretlen új magyar szavakat is.

Az autonómia ott kezdődik, amikor kétszer is meggondolom, hogy üzletkötéseimben, ingatlanértékesítésben a szomszédaim, lakótársaim, a közösségem érdekeit, ízlését, kultúráját tiszteletben tartom-e vagy nem.

Ez csak néhány példa, szemelgetés az autonómia belső, lelki, a magam énjéhez, a mi mi-tudatunkhoz tartozó térségeinek mélységeire és magasságaira, a cseppben a tenger jelenségére.

Mindez nem mások ellen, hanem magunkért, a másokkal való tisztességes és egyenrangú együttélésért történik.

Vegyük fel tehát ünnepeinken a legszebb (nyelvi, kulturális, szimbólumokba rajzolt, festett) gúnyát, de hétköznapokon is viseljünk jól szabott és ápolt (nyelvi, kulturális) munkaruhát. Szépet, divatosat, de az egyéniségünket is kifejezőt.

Enélkül nincs autonómia, nincs kis- és nagytérség, nincs régió, csak magukat elhagyó, degradáló, lerongyosodott lelki páriák összeverődött serege.