Az erdővidékiek dalos emberek, akik szeretik a zenét, szívesen hangolódnak rá egy-egy zenei eseményre – mondja a művelődésszervezőként is működő muzeológus, aki évekig muzsikált a Kájoni Consort régizene-együttesben és egyik alapítóként a Kelekótya együttesben. Szerinte a zenélés hagyomány Baróton, hisz itt mindig voltak kórusok, egykor nagy létszámmal működött a bányászkórus, a pedagógusoknak is volt énekkara. Írott dokumentumok igazolják, hogy már a múlt század elején, amikor még nem volt művelődési ház Baróton, emberek gyűltek össze különböző termekben, és olyan irodalmi eseteket tartottak, olyan színdarabokat választottak, amelyekbe a zenét bele lehetett építeni. Baróton nem volt sok hangszer, de zongora igen, közkedveltek voltak a zongoraestek, tehát nem új keletű itt a zenélés – mondotta.
– És talán az is számít, hogy sok jó hangú gyermek kerül be a környező falvakból a baróti iskolákba. Milyennek látod az iskolai zeneoktatást?
– Nagy szerencséjük van a diákoknak, akik Gyulai-György Évával találkozhattak már kisebb korukban, mert az általa működtetett és vezényelt Gyöngyharmat kórusban fejlődhettek, és onnan olyan gyermekek kerültek ki, akik közül többen továbbra is foglalkoztak zenével. Ha sikerült megnyerni őket, akkor továbbvitték, gyermekeiket is taníttatták hangszerre vagy énekre. Nehezményezem, hogy az iskolából jórészt kivonták a zenei oktatást, mert ugyan a szülők eljáratják a gyermekeket külön zeneórákra, de az plusz erőfeszítés, ami ugyan néha nem árt, de nem mindegy, hogy szabad időben teszik, vagy két nehezebb tantárgy között felszabadultan muzsikálhatnak, énekelhetnek vagy zenét hallgathatnak. Mert zenével szebb az élet, sok megpróbáltatást másként tudunk elviselni, nem beszélve arról, hogy egy-egy nagyobb létszámú közösség működhet úgy, mint egy nagycsalád. Erről megbizonyosodtam, ezt megtapasztaltam, és ezért, másokkal együtt vallom, a zenének, az éneklésnek megtartó ereje van.