Erdély lelke és a Hadak útja (Péter János műtermében)

A festmény egy huszáros roham, a lendület, a magával ragadó sodrás, a célratörés, a legyőzhetetlenség képi megfogalmazása. Sejtelmes, mondhatni, ködös közegben, szorosan egymáshoz préselődve, megsokszorozott erővel rohamoz egy lovasszázad vagy -ezred, a figurák számbavétele külön-külön lehetetlen, mert az együttes rohamban van a minden ellenállást elsodró vágtázás ereje. Ha a természettől kölcsönöznék hasonlatot — és miért ne tenném? —, akkor az egyedenként nemhogy harcolni, hanem védekezni is képtelen gyenge lények, az apró halak vagy törékeny alkatú madarak bolyba verődve, csapatba sűrűsödve, így összeadva erejüket, magukkal ragadó sodrásukat, legyőzhetetlenné válnak. Támadhatják cápák, lecsaphatnak rájuk keselyük s egyéb ragadozók, amelyek egyenként vagy kis csoportban könnyen prédává tennék, de így a fajfenntartás törvényei szerint együvé szerveződve biológiai győzelemre törnek, és távol tartanak maguktól mindenféle agressziót.

A sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitója előtt pár órával a Hadak útja inspirációs forrását keresve szálegyedül megrohamoztam a kiállítástermet, kerestem a honfoglalás lendületét megfogalmazó nagyméretű képet, s ennek társait, de ebből semmit, egyetlen erre utaló ecsetvonást nem láttam.

Furcsállottam azt is, hogy a képeknek nincs nevük, címük, amelyekből a gyakorlott elemző kiolvashatja, illetve összerakhatja a művész intencióit, akkor is, hogyha ez olyan művelet, amely Arany János talán közismert történetéhez hasonlatos, amikor a versboncoló kritikus azt írja-elemzi, hogy a költő ekkor ezt meg ezt gondolta, s a poéta az írás margójára ráírja: gondolta a fene.

Aztán rájöttem, hogy olyanok ezek a kiállított képek, a festék színeiben sziporkázó roham, hogy csak együttesen lehet megnevezni: ezek Erdély villódzó villogásai. Nem a valóság — ismét költőt parafrazálva —, hanem ennek égi mása, a lélekben lévő és ott élő Erdély ecsetes megfogalmazása. Festmé­nyei konkrét tájelemekre is lebonthatóak, de ezzel foglalkozni nem szabad, mert tönkretesszük magát az alkotást. A kiállításon mondtam, hogy mindenik ál-tájkép egy sejtelmes absztrakció, lírai elvonatkoztatás és emelkedettség. Azt is mondtam, ha képzett biológus lennék, valami díjat is kieszelnék azért a bravúrért, amint a törött, zúzott fák összevisszaságából alkot számomra olyan ,,növényi eredetű" képet, amelyen, ha részeire bontva leltárt készítek, még a kóró, a katáng, a bürök, a bogáncs, mindenféle földi gyom az én szülőföldem vizuális és gondolati, érzelmi alkotóelemévé válik. Egyenként többnyire nem tudom megnevezni sem a nyírest, sem a nyárast, de a színek, a formák és a ritmus együtteséből felismerem — mit is? — Erdélyt.

És érdekes, hogy barátom nem az én Erdély-képemet festi elém, a Háromszékre honosodott székelyudvarhelyi férfiú nem a fenyvesek sötét tónusú mordságát, égre törő küzdelmét, nem a fenyves erdőt festi meg, hanem a ,,Mit nekem, ti zordon Kárpátoknak fenyvesektől vadregényes tája!" jegyében ír képet, a Székelyudvarhely körüli fennsíkok, lankák, a suvadásos dombok világából ihletődik, a hajdani zord erdők helyére telepedett növényzetet és a táj fizikai földrajzi elemeit fogja együvé, és mutatja fel, hogy: ,,íme, hát megleltem hazámat."

Képei derűsek ebben a házsártos, kocolódó világban, színekben villódzóak, formákban tobzódóak, festményei lakályosak, nem csak azok a terek, amelyek alkotásai szépségének örvendezhetnek. Nincs rajtuk egyetlen konkrét virág, de nagy a gyanúm, hogy ha szabadtérre kihelyezné ezeket a képeket, a méhek körbezümmögnék, s madarak köröznének körülöttük.

Péter János nem tobzódik egyéni kiállításait illetően. Csoportos kiállításon jelen volt Düsseldorfban (1983), a továbbiakban ilyen településneveket jegyzek meg: Szováta, Gyergyószentmiklós. A ’89-es romániai fordulat után: Bukarest, Dunakeszi, Budapest, Agárd (alkotótábor), Gyergyószárhegy (alkotótábor), 1998-tól máig minden kézdivásárhelyi Incitato-tábor.

Miközben honlapjáról kijegyzetelem ezeket az adatokat, agyamon átdereng, hogy ezek hamisak, olyanok, mintha sokfás képeiről kivágnának néhány szálat, ami azért lehetetlen, mert megtörténhet, hogy törzsük sincs, vagy a koronájukat tépte le a vihar, ezek nem külön-külön, hanem együttesen ,,fák", amint a millenniumi huszárok sem tüntethetők ki külön-külön, de karcerbe sem zárhatók.

Péter János az a művész, akinél ,,minden szinten, szinte minden". Ez, nyilvánvaló, sokaknak nem tetszik. Konzum művészetnek is nevezhető munkáinak egy része. Nótázásos hasonlatra váltva a szót, van, akinek a klasszikus zene, van, akinek a könnyű rock, van, akinek a népdal és a népi muzsika tetszik, és vannak, akiknek a kuruc nóták, másoknak az operett vagy a magyar nóta a kedvence.

Festőművész barátom műtermében ki-ki kiválaszthatja a maga kedvenc képcsoportját. Mint ahogyan ez meg is történik, mert képei magángyűjteményekben megtalálhatóak az Urál-hegységen innen Észak-Amerikáig minden országban.

Most tudtam meg, hogy Kanadában negyven, magángyűjteményekben lévő képéből rendeztek kiállítást.