Kalapom, kalapom

Régi ismerősként köszön vissza a táskakészítő, a stilizált ruhák sokaságát tervező és megalkotó iparművészek társasága, a szalmavirágdíszes, a bőrdíszműves, az ékszerészek egész hada, de kevés a népművész, a hagyományos portéka. A gorzafalvi cserepes családja, a bodosi székelyruha-készítő fiatalember, a széki viseletet kínáló asszony és a székelyudvarhelyi kalapos, aki először rakodott ki a Szent György-vásárban, és akinek apja, nagyapja is kalaposként vált ismertté a szomszéd megyében, valamint a kézimunkázók szűk tábora alig töredékét teszi ki az árusoknak, mellettük modern mintákkal díszített cserepek, öntöttvas edények, horgolt használati tárgyak sokasodnak. Ékszerek egész kavalkádja, fából, bőrből, gyapjúból, rézből, zománcból varázsolt ékességek, talán ezek a legkelendőbbek, a szomszédságban pedig inkább a szemnek, mint a zsebnek szóló vadászékszerek, igazi nemes ritkaságok. Emelem kalapom a népművészek, iparművészek, kézművesek előtt, de lengetem is hívogató ember módjára, mintha a még több régit csalogatnám vissza, nehogy egyszer oda jussunk, hogy minden és mindenki egyforma. A ruhák, a tárgyak és a díszek, melyek egykor magukon viselték a mester egyedi kézjegyét.