Csehov Hattyúdal című egyfelvonásosa csak néhány oldalnyi, mégis szinte feneketlen mélységű, kimeríthetetlen gazdagságú darab, mely az emberi lét szépségét és egyben értelmetlenségét ragadja meg, szavakba foglalja a nosztalgia szívszorító, és mégis biztonságot adó érzését, s a nagy sikerek utáni végtelen ürességben mutatja be az embert élete alkonyán, amikor rádöbben, hogy talán rossz utat választott, de már mindegy, mert semmit sem tehet ellene.
Másfelől azokra az értékekre is rámutat, melyeknek köszönhetően talán nem is lehetett volna szebb ez az út. A színész számadása önmagával, életével, életeivel. A jutalomjátékbeli fényes csillogás után az éjszakai színpad végtelen sötétsége, a hátborzongató otthontalanság érzése dereng a közelgő halál küszöbén. Az öreg színész és a súgó meghitt hangulatú éjszakai beszélgetése.
Sinkó Ferenc Hattyúdal című produkciója úgy kezdődik, hogy véget ér egy előadás. Az öreg színészt hosszan tapsolják, majd felgyúl a munkafény, a díszletezők és technikusok pedig az ügyelő felszólítására szabályosan lebontják a színpadot. Szokatlan és nagyszerű indítás, mely pontosan megmutatja az átmenetet a fényességből a végtelen éjszakába. Miután a takarítónők is végeznek a munkával, mindenki távozik, az üres színpad sötétbe borul, a sötétben pedig halljuk, ahogy üvegeit görgetve érkezik a főszereplő, megpróbál kijutni a teremből, és miután ez nem sikerül neki, furcsa álomba szenderül, melyben groteszk impressziókat láthatunk az öregségről: időskori silent-partit, tudományos előadást az öregedés fizikai tüneteiről (miközben egy fiatal férfi az elhangzottakat ellenpontozó mozgássorozatot végez), az időskori test torz mutatványait, egy félmeztelen fiatal pár óriási párnákkal való játékait, videoeffektusokkal is „elrajzolt” szomorú hálószoba-jelenetet, végül pedig egy furcsa talkshowt, mely inkább a mindenkori színészi attitűdökről és létállapotról szól, mint konkrétan az öregségről. A rendezői erőfitogtatás után itt végre Csehov is képbe kerül, de ez oly módon történik, mintha az alkotók szándékosan arra törekednének, nehogy bármi is eljusson a lelkünkhöz a Hattyúdalból. Csecsebecse habbal, zenés közjátékokkal, villogó ruhás férfi statisztákkal.
Az elektronikus zene, hang- és videoeffektusok, a furcsa jelmezek, kellékek, a sok mozgás és a szokatlan testhelyzetekben énekelt operaáriák kétségkívül maivá tették a produkciót – de ez még nem elég ahhoz, hogy művészi színvonalról lehessen beszélni az előadás kapcsán. Sem prózai, sem mozgásszínház, sem Csehov nem volt, talán a leginkább egy Hattyúdal által inspirált performansznak lehetne nevezni, ami valószínűleg izgalmasnak tűnt volna számunkra, ha amatőröktől látnánk valahol, színházidegen környezetben. Kolozsvári előadás lévén, eszembe jutott egy Szentgyörgyön pár hete bemutatott másik kolozsvári produkció. Bogdán Zsolt Ady-estje bizonyította, hogyan lehet eszköztelenül nagyon sokat sugallani. Ez az előadás annak volt szomorú példája, hogy miként lehet nagyon sok eszközzel nagyon keveset mondani.
