Kisemberek egy lakótelepi lakásban, amelynek furcsa körülmények között eltűnt a kulcsa. Élőlények egy lezárt dobozban, akik lassan elveszítik valóságérzéküket: az állandóan rosszul landoló repülőparancsnok; annak szorongó, ideg-összeroppanásra hajlamos felesége; lányuk, aki már rég kimenekült a családi fészekből; a készséges ezermester, aki elméletben jobban ért a szereléshez, mint a gyakorlatban; a szomszéd nő, aki élete nagy lehetőségeként egy Nobel-díjas tudóst szeretne magához édesgetni; és a titokzatos, bolyongó idegen, akiről kiderül, csupán azért nyit be idegen emberek lakásába, hogy különös tehetségével szebbé tegye a kudarcok hálójában vergődő embertársai életét.
Végül az újságíró, aki a nyers valóságot képviseli. Örkény István egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató Kulcskeresők című darabja a szerző bevallása szerint a magyar ember önbecsüléséről szól, valamint arról, hogy miként tudunk gazdálkodni tehetségünkkel, adottságainkkal. Örkény végtelen szeretettel, megértéssel kezeli hőseit, akik a lakáskulcs mellett az élethelyzeteikből való kiszabadulásuk kulcsát sem találják.
Sokszor vártuk már nagy reményekkel a Szent György-napi kulturális héten magyarországi sztárszínészeket, és sokszor csalódtunk az általuk játszott előadásban. Ezúttal azonban nem ért csalódás. A veszprémi Petőfi Színház produkciójában volt ugyan néhány hamis hang, néhány olyan színészi vagy rendezői gesztus, amely kilógott az egészből, de többnyire jól felépített, kerek előadást láthattunk. Kéri Kitty – akit eddig inkább sikeres színésznőként vagy filmszínésznőként ismerhettünk – rendezőként is jó benyomást tett a szentgyörgyi közönségre: mai díszletben, mai jelmezekkel, de kerülve az extremitásokat, minden nézői réteg számára jól dekódolhatóan állította színpadra Örkény darabját. Az előadás jó arányérzékről tanúskodik: az erős darabbeli váltások előtt a színészek magas hőfokra izzítják a jeleneteket, máskor pedig annyira észrevétlenül hajlítják át abszurdba a történetet, hogy a néző érti és mégsem érti, amit lát. Nem voltak igazán látványos alakítások, de volt olyan színész, aki belopta magát a szívünkbe, többek között a Benedek urat játszó Keresztes Gábor, aki már az egyetemet is Magyarországon végezte, de még könnyedén hallatni tudja csíkszeredai származását.
Az előadás nagyszerűen felerősítette a darab eredeti kérdéseit. Vajon ma idegen számunkra a kudarcok sikerré hazudása, az eredménytelenségek eredménynek való beállítása? Vajon ma nem az előre megfontolt, manipulatív szándékok vezérlik a politikát, közéletet, tömegkommunikációt? Ma nem a körülményektől válik helyessé vagy helytelenné, igazzá vagy hamissá egy történés, legyen szó akár belső történéseinkről, lelkiállapotunkról, világszemléletünkről...? Mi más az emberlét, mint álom a jövőről és a nagy lehetőségekről, küzdelem a mindennapokkal, a kudarcok után pedig a kényszerű magyarázat, hogy tulajdonképen így van ez jól, mert nem tudhatjuk, hogy mi miért történik. Minél nagyobbak a gondjaink, annál erősebb az önámításunk, különben elviselhetetlen volna a sötétség és kiszolgáltatottság a zárt ajtók mögött.