Zavaros évekHencz Hilda : Magyar Bukarest, 7.

2016. április 30., szombat, História

A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.

 

Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében.
A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat.
Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelem­asszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu  rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit  rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megje­lent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyaror­szágról és általában a magyarokról. Nyelvezete a ­Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben,  nem sza­lasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre.
A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.

JÁNOS ANDRÁS fordítása

(folytatjuk)
 

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 1540
szavazógép
2016-04-30: Irodalom - :

M. Szlávik Tünde: Hadd segítsek, ó, Megváltó! (Anyák napja)

Tíz éve cipelem, mint egy nagy, sötét, bűzhödt batyut. Sem lerakni, sem átadni senkinek nem tudom. De szivárog, belülről mérgez, apránként öl meg. Egy boldogabb világban a pszichiáterem évekig nyaralhatna abból, amit rajtam keres, míg kianalizálja belőlem, de itt csak ijedt, döbbent pillantásokat kaptam, ha megpróbáltam szétaprózva valamicskét mások vállára átnyomni belőle.
2016-04-30: Kiscimbora - :

Weöres Sándor: Buba éneke

Ó, ha cinke volnék, útra kelnék,
hömpölygő sugárban énekelnék –
Minden este morzsára, búzára
visszaszállnék anyám ablakára.