Ha még az egészségkárosító hatását is hozzáadjuk, érthető, hogy ez a fajta szórakozás nálunk inkább büntetésszámba ment...
Szerencsére, ez már a múlt, kitiltották a dohányzókat a zárt terekből, megnyílt az ajtó előttünk is, gondoltuk naivan, és egy pénteken este többedmagunkkal be is ültünk egy jó nevű, ízlésesen berendezett vendéglőbe, amelynek konyhájáról is csupa jót hallottunk. Ez a hír megalapozott volt, de mást aztán nem is hallottunk egész este, mert beszélgetni a hangosan üvöltő zenétől nem igazán tudtunk. Kértük a lehalkítását, csavart is a gombon a pincér, de továbbra is csak ordítozni tudtunk a barátainkkal, már aki bírta torokkal. A teremben minden asztalnál ültek, kisebb-nagyobb társaságok vacsoráztak, poharazgattak együtt, senki sem táncolt – hely sem lett volna rá –, mégis több hangfal dübörgött a sarkokból a védtelen vendégekre. Adott pillanatban – hangszálaink és hangulatunk megmentéséért – úgy döntöttünk, hogy odébbállunk, de a közelben ülő ismerősök azt mondták, nem érdemes: mindenütt ez van, nehezen találunk olyan éttermet, ahol halk zene mellett, kellemesen csevegve tölthetjük az estét.
Hát, nem is fogjuk keresni. Később rábukkantunk egy csendes és civilizált vendéglőre, jelentősebb napokra kiváló, de kicsit elegánsabb annál, hogy munka vagy baráti meccs után csak úgy beüljünk oda. Úgy tűnik, maradunk a házi kosztnál és az otthoni vendéglátásnál. Nem baj, nekünk megfelel. Amíg majd a vendéglősök rájönnek, hogy nem csupán a füstmentesség fontos, a zajártalom is elriaszthatja a közönséget...