Bűvölik a góbét

Ilyenkor készek a köznép gondjaihoz lehajolni, s ígérni mindent: jobb törvényeket, élhetőbb életet, virágzó városokat és falvakat, civilizációt, versenyképes oktatást, pezsgő művelődési életet, több nyugdíjat, türelmesebb köztisztviselőket, s lám, mit ad Isten, az RMDSZ két tanácselnökjelöltje, a háromszéki Tamás Sándor és a Hargita megyei Borboly Csaba néhány órára a reménybeli egységes Székelyföld s annak mosolyban, boldogságban úszó lakosságát szimbolizálandó, szellemes és kellemes óriásplakáton tette közhírré, hogy a ,,szívekben már egységes, erős Székelyföldet" valósággá változtatják, mert úgymond ennek megvannak a ,,jogszabályi lehetőségei". Jó ez a kampány, végre ezt is megtudtuk.

Már csak azt kellene valakinek elárulnia, ha igaz, amit a két RMDSZ-es megyeitanácselnök-jelölt állít, ezt eddig miért nem mondták, na meg azt, hogy eme ígéretes folyamatot eddig ki, miért akadályozta. Igaz, személy szerint nem ők, de mindkét székely megyét tizennyolc éve az RMDSZ választottjai, illetve kiválasztottjai irányították, s eddigi tapasztalataink szerint még egészséges verseny sem alakult ki a két megye között, inkább ellenségeskedés, egymás leszólása, a másik terveinek, elképzeléseinek gáncsolása volt a jellemző. S nem feledhetjük, mikor felelőtlen vagy épp nagyon is felelős politikusok a székelyföldi megyék egyesülésének puszta lehetőségét bedobták — igaz, mindezt a választási kampány előtt —, a fujjogtatáson, egymás leszólásán kívül alig hallattak más hangot. Zömük előbb székéhez, majd szívéhez kapott, s ijedten fürkésztek körbe, kik azok a megátalkodott emberek, akik jól körülbástyázott nyugalmukra törnek. Milyen egységes Székelyföld? Hol lesz a központja? Ki lesz a vezetője? Az a másik? Arról ezer ok miatt szó sem lehet — zúgták, s természetesen diverziót kiáltottak. De korábban is, mikor a gazdasági-fejlesztési régiót kellett volna legalább jogilag összehozni, ha néhány percre le is ültek egymás mellé, pár köteles udvariassági formula megfogalmazása után szét is futottak. Sietett ki-ki saját szemétdombjára, ahol ő az úr.

Nem így most. Barátkoznak, egy kendőről szalonnáznak, pálinkáznak, közben megyehatárokat tüntetnek el — igaz, csak egy órácskára. És székelyföldi paradicsomot ígérnek abban a reményben, hogy a négy vagy nyolc évvel korábbi, a jelenlegihez kísértetiesen hasonlító szavaikat, melyek ugyancsak térségünk felzárkóztatásáról, modernizációjáról szóltak, rég elfelejtette mindenki, s most e vidám, erőt ígérő góbé láttán elhisszük, 2008-ban csoda történhet. Márpedig csodák nincsenek, csak kampány, törtető politikusok. Szerencsére ma már nemcsak a pödört bajszú, vigyorgó góbé tudja, hogy ilyenkor még felét sem kell elhinni annak, amit a jelölt urak mondanak.