Juhok a vártemplom falai alatt

A cikk széles körű hazai internetes vitát váltott ki, Pildner József, aki lapunk honlapját ― www.3szek.ro — is megtisztelte elemző hozzászólásával, egyértelműen elmarasztalja a riport szerzőjét már az írás élére emelt hangulati fotóért is.

Bizakodó természetem ellenére ― írja bejegyzésében ― sem tudtam pozitívan értelmezni ezt az irományt. Aki a New York Timesból olvassa a cikket, és nem az International Herald Tribune-ből, annak akaratlanul is megakad a szeme a cikk kezdetén, ami egy fénykép. Alatta a szöveg: ,,Egy román pásztor Sepsiszentgyörgy környékén, egy régió fővárosa közép-Romániában, ahol a magyarok túlnyomó többségben vannak a románokkal szemben." Nem nehéz rágondolni, hogy általában mit gondolnak az idegenek egy ilyen kép láttán, ahol a háttérben a református vártemplom melletti temető olyan szögből fényképezve, mintha a juhok a temetőben legelnének. Határozottan ,,balkáni-rend" ízű számomra e kép. Véletlenül sem egy székely kaput vagy egy kopjafát vagy más székely jellegzetességet mutat, hanem juhokat. Vagy netán üzenet lenne a fénykép készítőjétől, miszerint temetőben szeretné látni az egész székely nyájat? Ha már Székelyföldről van szó, miért nem tartották érdemesnek egy székely által készített fényképet vagy legalább székely vonatkozásút kirakni? Szándékosság, felületesség vagy nemtörődömség? Bármi is legyen, számomra felháborító (…)

Interneten előkerestem a képet ― alább közöljük ―, és én más üzenetet is kiolvasok a juhnyájas-templomtornyos fotóból. Szerintem ennek metaforikus üzenete arra utal, amit a Székelyföldön élő ember első látásra kiolvas belőle: előbb a juhaikat hajtották be a patinás templomtornyokkal teletűzdelt térségbe, majd jöttek-jönnek ma is. A szerző ― szerintem szándékosan ― egyetlen képpel utal a székelyföldi románság etnogenezisére, arra, ami a történészek munkáiban, a tankönyvekben és a román köztudatban másképp fest, de amit történelmi adatok és tények bizonyítanak. Mivel a fotó mai állapotot rögzít ― a juhok most legelnek a magyar temető és az erődtemplom mellett ―, a cikkíró a folyamatot a mába plántálja, pontosan azt fejezve ki, amit Pildner József az írásból hiányol:

Átolvasva az angol nyelvű cikket, eléggé kesernyés szájízzel vettem tudomásul, hogy olyan lényeges dolgok hiányoznak belőle, melyek nélkül az eddig kívülálló olvasó nem a helyzetek teljes valódiságában ismeri meg a székelységet. Azt leírja, hogy mit is óhajt ez a nép, de azt már véletlenül sem, hogy miért? Az erőszakos betelepítéseket is csupán Ceauşescu műveként emlegeti, az azutáni hígításokról egy szó sincs, mint ahogy nem olvashatunk Székelyföld szándékos leszegényítéséről sem, és megannyi, román részről érkező áskálódásról, jogtiprásról, leigázó-megalázó cselekedetről, a székelységet ,,fekete nemzetként" feltüntetni kívánó ügyeskedésről stb., pedig ahogyan ezt összeolvasom, nálam négy sorba belefért. Hogyha román részről érkező, alaptalan panaszokkal tűzdelt az írás, és ráadásul azzal is zárul, akkor hol maradnak a másik fél sérelmei?

Persze, Pildner Józsefnek ott van igaza, hogy a birkás fotó csak az itteniek ,,olvasatában" és kissé belemagyarázva jelzi a juhos honfoglalást, az erőteljes képi megjelenítés meg elnyomja a szöveges érvelést. Bejegyzése következő részével teljes mértékben egyetérthetünk:

Ugyanakkor a történelmi rész lényegesítésének érdekében nyugodtan hozzáírhatta volna, hogy a székelyeknél az önrendelkezésnek több évszázados hagyománya van, hogy az előbbiekről sem a székelyek mondtak le, hanem elvették tőlük. Persze, lehetne érvelgetni, hogy mindez túlfutna egy tárgyilagos helyzetjelentésen, de akkor mit keresnek a cikkben az egyéb panaszok, de annál inkább az írói vélemények? Az író talán történelmi szakértő, hogy a világnak beadja a kevés esélyű sikert az önrendelkezés elérésében (,,Their chances of success appear slim")? Vagy talán köztünk élő székely, aki ránk foghatja, hogy bizonyára azt hisszük, vagy biztosan hisszük, eljött önrendelkezésünk ideje (,,certainly believe their time for independence has arrived")? Véleményem szerint ebben a kérdésben kevesen vallanák azt, hogy most jött volna el ennek az ideje, de annál többen mondanák, hogy aggasztóan késik... Ha a cikk célja megismertetni Amerikával a Székelyföldet vagy akár a székely önrendelkezési törekvéseket, hozzáfűzném véleményemet: csak látszólag. Az amerikaiak is tudnak a sorok között olvasni, és szerintem nem mindegy, hogyan ismerik meg a székelyeket a világ egyik legbefolyásosabb államában.

Nicholas Kulish írása a figyelo.ro portálon is vitát váltott ki. Vannak, akik az autonómiára vonatkozóan azt emelik ki, a szerző nem azt írja, hogy erre nézvést ,,kicsi az esély", hanem azt, hogy az ,,esély kicsinek tűnik", más a Koszovó példája lelkesíti a magyarokat címet fordítja a cikk fölé a Koszovó példája buzdítja a magyar enklávét helyett, ismét mások már azt is jónak tartják, ha Székelyföld autonómiájának fogalma bekerül a nemzetközi köztudatba.

Természetesen, az sem nagy baj, hogyha hajlunk az ilyen kompromisszumokra, de a mérce mégiscsak a Pildner József igényessége és ügypártolása.