Sepsiszentgyörgy, 2017. december 12., kedd 22:02
Köszöntjük Gabriella nevű olvasóinkat!

Nincs hiányérzetem (Színházi tükör)

2016. július 25., hétfő, Kultúrkert
Fotó: Barabás Zsolt
Fotó: Barabás Zsolt
Márton Imola 2010-ben végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának Színháztudomány szakán, azóta dolgozott dramaturgként az M Stúdiónál, a debreceni Csokonai Színháznál, 2014-től pedig tanár a kolozsvári színin és az M Stúdió Mozgásszínház művészeti vezetője.
– Miért választottad a színházi pályát?
– Tizenegyedikes koromig én magam és a családom is úgy gondolta, hogy alkalmazott matematikus vagy közgazdász leszek, mert a matek jól ment, és úgy tűnt, nagyon is rendben van ez a terv. Aztán Bocsárdi Othellójával minden megváltozott. Amikor az utolsó jelenetben Othello megfojtotta Desdemonát, úgy, hogy a lány ártatlanságának tudatában is vállalta a halált, zokogni kezdtem a nézőtéren. Olyan dolgokat mozgatott meg bennem az előadás, amiket a matematika soha. És akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha a színház ilyen hatással van rám, talán érdemes lenne ezzel foglalkoznom a továbbiakban...
– Hogyan vezetett az utad az M Stúdióhoz?
– Az egyetemi öt év után Pestre költöztem. Ott színházkritikát írogattam, és reménykedtem, hogy megtalálom a helyem. Nem így történt. Egyszer épp itthon voltam, amikor a Facebookon láttam, hogy az M Stúdióhoz közönségszervezőt keresnek. Jelentkeztem az álláshirdetésre, abban a reményben, hogy hátha akad majd ott nekem dramaturgi munka is. Szerencsére bejött a számításom, rövid idő alatt viszonylag sok rendezővel volt alkalmam dolgozni. Többek között Gemza Péterrel is, aki 2013-ban – amikor Vidnyánszky Attila átvette a budapesti Nemzeti Színházat – a debreceni Csokonai Színház művészeti vezetője lett, és felhívott, hogy mennék-e mellé dramaturgnak. Bár szerettem az M Stúdiónál, úgy éreztem, nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget, és elmentem Debrecenbe. Pár hónap múlva hazajöttem Nagy József Wilhelm-dalok című előadásának ősbemutatójára, ahol Uray Péter feltette nekem a kérdést, hogy elvállalnám-e az M Stúdió vezetését. Azt az évadot még végigcsináltam Debrecenben, a következőben már csak egy-egy próbafolyamatra jártam ki, és elkezdtem itthon azt a munkát, amit ma is végzek.
– Milyen volt az elmúlt két év az M Stúdió élén?
– Nehéz és szép egyszerre. Nehéz, mert mindig ott van az emberben a kérdőjel, hogy mi van, ha nem csinálja jól, ha nem elég ügyes ehhez, ha a tervek nem valósulnak meg. Nehéz, mert rengeteg a munka, és kevesen vagyunk, mert mindig megviselnek az apróbb sikertelenségek is. Szép, mert végül is sok mindent sikerült megvalósítani abból, amit elterveztem, és ennél szeretetteljesebb közeget, mint amiben vagyok ennél a társulatnál, munkahelyként nem tudnék elképzelni magamnak. Ez mindig átsegít a nehézségeken. Szeretem a munkámat és a kollégáimat, és már többször bebizonyosodott számomra, hogy ha az ember igazán törekszik valamire, előbb-utóbb eredménye lesz a munkájának.
– Téged is szeret a társulat. Szerinted mi a titka ennek?
– Úgy gondolom, hogyha az ember szeretettel viszonyul valakihez, jóra törekszik, és szívből végzi a munkáját, abból rossz nem sülhet ki. Fontos a kommunikáció, fontos, hogy ha valakinek baja van a másikkal egy társulaton belül, akkor azt elmondja. Az is fontos, hogy a kölcsönös pozitív visszajelzésekre is hangsúlyt fektessünk. Talán attól is működik ez nálunk, mert egyszerre vagyunk kollégák és barátok.
– Hogyan látod ma az M Stúdió helyzetét Erdélyben?
– Én úgy látom, hogy kezdték megérezni az emberek, hogy miről szól ez a társulat, mit képviselnek előadásaink, bár még mindig nehézkes a kommunikáció a mozgásszínházi előadásokról. Szerintem minél több ilyenfajta produkciót lát valaki, annál jobban ráérez az ízére. Ez abból is látszik, hogy ma egészen más az előadásaink fogadtatása itthon is, mint mondjuk öt évvel ezelőtt.
– És ahol hagyománya van a mozgásszínháznak, hogyan fogadnak titeket?
– Pesten és más magyarországi vagy romániai városokban is jól fogadnak, mindig telt házzal játszunk, és rengeteg pozitív visszhang kíséri előadásainkat. Kissé másabb a helyzet, amikor olyan fesztiválokon veszünk részt, ahol javarészt prózai előadások vannak műsoron. Ilyenkor szokott az előfordulni, hogy prózai színházi szempontokat kérnek számon az előadásainkon, amiket egy mozgáselőadás nem teljesíthet, mert egészen más kulcsban készült.
– Terveid a társulattal?
– Hogy mindig sikerüljön feljebb tolni a minőséget, hogy ne rekedjünk meg egy nyelvnél, egy iránynál, hogy olyan rendezőket, koreográfusokat sikerüljön elhívni, akik újat tudnak kihozni a társulatból. Jó lenne többet utazni külföldre, itthon is mindig telt házzal játszani... És azt is szeretném, hogy évek múlva is ugyanilyen lelkesen és szeretettel tudjunk dolgozni, mint most.
– Az egyetemi tanításról is kérdeznélek...
– A tanítás is nagyon fontos számomra. Kiegészíti a társulatvezetői és a dramaturgi munkát azáltal, hogy egészen más gondolkodásmódot, jelenlétet, készségeket igényel. Régebb soha nem jutott eszembe, hogy egyszer majd jó lenne tanítani, de amikor jött a lehetőség, úgy gondoltam, hogy meg kell próbálnom. Két tanév után úgy érzem, jó döntés volt. Kolozsváron az órákat tömbösítve tartom, így jól megfér egymás mellett ez a két tevékenység. A dramaturgi munkák által pedig az írás is része maradt az életemnek. Nincs hiányérzetem.
Hozzászólások
2016-07-25: Kultúrkert - Nagy B. Sándor:

Háromszéki jelentkezőket is várnak (Nemzetközi színházi tábor Kidén)

Harmadik nyilvános nyári táborát tartja augusztus 29.–szeptember 3. között a Kolozs megyei Kidén a Shoshin Színházi Egyesület, amely tavaly a KaravanAct vándorszínházi fesztivállal Sepsiszentgyörgyre is ellátogatott. A szervezők romániai és külföldi színészek, rendezők, táncosok, koreográfusok, zenészek vagy csupán színházkedvelők, új típusú tapasztalatokra, fizikai-szellemi tónust adó tréningre vágyók jelentkezését várják július 29-ig.
2016-07-25: Sport - Tibodi Ferenc:

PARALIMPIA, RIO – 2016 A valóra vált álom (Paralimpia, Rio – 2016)

A kézdivásárhelyi Oláh Attila már nem számolja a napokat, ugyanis egyre közelebb kerül legmerészebb álmának megvalósulásához, a szeptember 7-én kezdődő riói paralimpiához. A 27 éves kerékpáros ideje nagy részét az edzések, a felkészülés és a pihenés tölti ki: augusztus 3-tól Prágában edzőtáborozik tíz napon át, majd átköltözik Párizsba, ahol újabb hétnapos alapozás következik. Sportolónk mindezt saját költségre és francia edzője, Florent Horeau segítségével teszi, és nagyon bízik a remek brazíliai szereplésben. Attila 1989. május 16-án Kézdivásárhelyen látta meg a napvilágot, s születési rendellenességből adódóan kétéves kora óta a bal lábán protézist hord. A gimnáziumot a céhes városbeli Petőfi Sándor Általános Iskolában végezte, majd az ugyancsak helyi Református Kollégiumban érettségizett. Egyetemre Csíkszeredába járt, ahol a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közgazdaságtan szakán diplomázott. A kerékpározás mellett nincs polgári foglalkozása, hiszen elmondása szerint a sportolás, az edzések elég sok időt kitöltenek az életében, és úgy gondolja, hogyha az embert támogatják abban, amit csinál és szeret, akkor mindent elérhet.