Magyar mise Csángóföldön (Egyszer megengedték)

Mondta ezt annak a soknemzetiségű néprajzos, nyelvész-, történész-, szociológustársaságnak, amely Bákóból, a Veszélyeztetett kultúrák — veszélyeztetett örökség elnevezésű konferenciáról érkezett Pusztinába, és amelynek tiszteletére engedélyezték, egyszeri alkalomként, a magyar nyelvű misét; mondta a pusztinaiaknak, akik hívatlanul is tömegesen érkeztek a templomba a nagy eseményre, és üzente mindazoknak, akik a csángó közösség több mint évtizedes kérését megtagadva megakadályozzák, hogy moldvai magyar testvéreink anyanyelvükön imádkozzanak saját templomukban.

Diószegi László lapunknak elmondta, hogy többek között ezért hívtak meg Bákóba olyan előadókat is, akik Moldova Köztársaságban élő gagauzok, Timok-völgyi románok, a romániai lengyelek helyzetét is jól ismerik. James Kapalo londoni történész, vallástörténet-kutató szerint nemcsak nyelvhasználati jogaik gyakorlásának korlátozása tekintetében hasonló a moldovai gagauzok és a csángók helyzete, hanem az identitás kérdé­sében is.

James Kapalo: Az igaz, hogy a gagauzoknak nagyon erős az identitásuk, de ez nem feltétlenül kapcsolódik a nyelvhez, lehet gagauznak lenni és oroszul beszélni. Csak egy bizonyos réteg akarja, hogy a gagauz legyen a nép nyelve, legtöbben oroszul beszélnek, mert ennek van presztízse, úgy tartják, ezzel a nyelvvel lehet érvényesülni. A csángóknál a román nyelvnek van presztízse, s bár létezik csángó identitás, ez nem a nyelvhez kötődik.

A Timok-völgyi (Szerbia) románok helyzetét a csángókénál is rosszabbnak tartja Slavoljub Gaćović, a zajećari regionális könyvtár munkatársa, aki főbenjáró bűnnek tartja, hogy Románia nem törődik velük, nem épít templomokat, művelődési házakat számukra, és anyagi támogatást sem nyújt közösségüknek.

Slavoljub Gaćović: Nincsenek anyanyelvű iskoláink, nincs román nyelvű templomozás, nincsen saját újságunk, bár ha lenne, akkor sem tudnák az emberek elolvasni, mert anyanyelvi analfabéták. És ez a sok probléma mind összefügg. Tavaly létrehoztuk a saját nemzeti tanácsunkat, azt szeretnénk elérni többek között, a szerb állam ismerje el, hogy mi románok vagyunk, mert folyton abba kapaszkodnak, hogy a 2002-es népszámláláskor sokan azt vallották magukról, hogy vláhok, de ilyen nyelv nincs, és mi a román nyelvet akarjuk bevezetni az iskolában. Százötvennégy faluban csak románok élnek, negyvennyolc településen vegyes a lakosság, szerb, román és roma nemzetiségűek élnek együtt. Egy háromszázezer főnyi közösségnek csak lehetnének jogai, nem?

Tamás Magdolnát régóta ismerem, nem csak Pusztinán találkoztunk az elmúlt esztendőkben, hanem állandó visszajáró volt a sepsiszentgyörgyi csángó napokra. A magyar miséről kijövet öröm és könny volt szemében. Kérdésemre azt mondta, nagyon, de nagyon szeret imádkozni és énekelni.

— Én az egy, mikor leghamarább, erőst nagyon rég, húsz éve es, vagy még több es, leghamarább a somolyóira búcsúra elmentem, én azt gondoltam, hogy a mennyországban vagyok. Nem es tudtam, hogy sírjak-e, örvendjek-e. Olyan szép volt és nekem úgy béesett a szűvemen. Mert amikor én kicsike leányka voltam, meddig első gyónást csináltuk, anyámnál magyarul imádkoztunk. De osztán rományul sirítettek, úgy tanyítottak, s eddig mind románul, románul, s aztán kezdtem felejteni.

S aztán férjhez mentem, aztán mondom, amikor leghamarább Somolyóra elmentem, én amikor meghallottam, nekem csak szűvembe esett, én ilyent nem es hallottam. S akkor nem bíztam én soha, hogy ezt meg tudok lesz tanulni, meg tudok lesz tanulni magyarul sok imádságokat. S eljött az üdő, hogy miután itt mi történt nálunk a nyolcvankilenctől erre, s hatalmas voltam, hogy megtanuljak énekelni és imádkozni. És én mindig, ahová mentem, s mit hallottam, ha ének volt, ha imádság, akkor én azt ide hoztam...

Ez a mise nem az a mise, amit mi kérünk annyi ideje — állapítja meg Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, aki több mint tíz éve harcol az anyanyelvű templomi imáért. Aláírásokat gyűjtött, majd a jászvásári római katolikus püspökhöz, a bukaresti pápai nunciushoz, magához a pápához is elvitte a pusztinaiak kérését, mindeddig eredménytelenül, de nem hiábavalóan. Hisz a május 9-i magyar misére minden bizonnyal nem kerülhetett volna sor Nyisztor Tinka és asszonytársai kitartó harca nélkül, s bár egyszeri alkalomról van szó, amit a jászvásári püspök olyan feltétellel engedélyezett, hogy azt a bákói konferencia résztvevői számára tartják legtöbb tíz pusztinai ember jelenlétében, de Nyisztor Tinka nélkül, mégis egy lépés a templomi magyar mise felé. Fontos hangsúlyozni a templomot, hisz Pusztinán korábban is tartottak magyar misét, de csak udvaron, magánháznál, illetve a csángó közösségi háznál. Az is nagy dolog, hogy az utóbbi időben bemehetett a rózsafüzér-társaság imádkozni a templomba, és az is, hogy a püspök tiltása ellenére, amelynek betartásával az egyházfő a helyi plébánost bízta meg, a pusztinaiak nem ijedtek meg, nem is csináltak világraszóló nagy dolgot az eseményből, hanem legalább másfél százan csendben bejöttek a magyar misére, imádkoztak és énekeltek.

Nem is lehet kimondani, milyen erőst szépen volt — mondja Anika néni, Scripcaru Anica a mise után, és kihasználja az alkalmat, hogy a régi időkről beszéljen.

— A mi anyáink, annyónk, nagyanyáink mind csak így beszéltek, így imádkoztak magyarul es, nem volt román. De aztán lassan-lassan eljött, hogy román lett belőle, mert béjött a kommunisták. S akkor többet nem engedték meg. Én es tanultam magyar osztályt, igen, kettőt. Volt egy tanárnő, Oti, mind csak onnan Szentgyörgyről való volt, még volt egy Mátyás, aztán még egy, de azt megfelejtettem, hogy minek hívták. Szép volt. De aztán reánk jött a kommunisták, úgy elpallta, hogy többet nem lehetett beszélni még magyarul es. Nem engedték el, kellett csak rományul beszélni. Mi nem tudtunk, mert öregek voltunk, hanem aztán tanyították a gyermekeinket, s aztán beléjövődtek ők es, mind aztán mi. Elkezdettük rományul, mert nem lehetett magyarul. Vittek csenderek, ha beszéltünk így, magyarul. Nem lehetett, nem, nem, nem engedték. S aztán így Pusztina elvesztette a magyar nyelvet. Lassacskán aztán el kellett veszetni. De most immár akármilyen nyelvet lehet. S mi magyarok vajunk, magyarok.

Azt nem tudom, mi volt a szándéka a szervezőknek ezzel a kirakatmisével, hisz két napig éppen eme nyelvi jogfosztásról szóltak, ezt tárták az angol, lengyel, finn, német, román, hazai és magyarországi magyar néprajzosok, történészek, nyelvészek, szociológusok elé, s lám, olyasmit mutattak be Pusztinán, ami a valóságban nincsen. Hacsak nem főpróbája volt ez annak, amiben bíznak, amiért a pusztinaiak és más csángó közösségek imádkoznak, amiért Tőkés László és más magyar EP-képviselők felemelik szavukat a nemzetközi fórumokon.

Tamás Magdi mondása cseng a fülemben, aki szerint lehet ez egy jó lépés. Tudom, hogy az ő és még sok más csángó ember esti imája nem csak arról szól, amit a szavak hordoznak, hanem arról is, ami a lelkükben van. Ez valahogy így hangzana: Anyámnál magyarul imádkoztunk, és én ezt akarom megtartani.