Nagy bánatomra az idei méztermés is gyengébbre sikerült, hasonlóan az előbbi évekéhez. Nem a szorgalmas méhecskéken múlott. Sőt! A februári kora tavasz kicsalogatta a kaptárból, amikor a fiasítással lett volna gondjuk. A repcevirágzás alatt a hideg, az akácfavirágzás idején az eső nem kedvezett a mézgyűjtésnek. Még a Tulcea megyei hárserdők sem adták a hektáronkénti 10–15 kilogrammos optimális hozamot. Megyénk és a székelyföldi méhészek tevékenységét dicsérve és méltányolva immár harmadik éve szidom a mi mindentudó, akadékoskodó Európai Uniónkat, amióta beleavatkozott az akácfaerdők országonkénti kiterjedésébe, befolyásolni akarván közvetve a méztermelést is. Főként az anyaországban, ahol minden negyedik fa akác, és 463 ezer hektárral abszolút elsőséget élvez.
Az akác az 1700-as évek elején került Magyarországra, és hihetetlen karriert futott be. Nagy előnye, hogy megkötötte a homokot, gyorsan nő, kiváló bútoralapanyag, remek tűzifa. És nem utolsóként dicsérem virágjának nektárját, amiből készül a világhírű magyar akácméz. Hátrányára írjuk, hogy gyors növekedéséhez óriási tápanyagszükséglet társul – egységnyi idő alatt tizenötször annyi tápanyagot vesz ki a földből, mint pl. a kocsányos tölgy.
Az anyaországi és az erdélyi magyar ember tudomásul veszi, hogy akác van és mindig is lesz, amiből következik, hogy lágy kenyérre akácméz is jut. Romániában az egy főre eső évi mézfogyasztás fél kiló körüli és a hazai termés több mint fele exportra megy. A közelmúltban a sepsiszentgyörgyi piacon vásároltam zágoni akácmézet. Azt írta az üvegen, hogy 100 százalékban természetes termék. Keresni fogom ezután is, mert jobbak, mint az áruházláncok polcain álló kínai s egyéb műmézek.