Hány színű a román kultúra?

A ,,szépsége" a dolognak az, hogy két erdélyi magyar színház is pénzt remélt a román államtól, s joggal, merthogy benyújtott pályázataikat magas pontszámmal értékelték: a Tomcsa Sándor Színház három budapesti, a Csiky Gergely Színház pedig egy kecskeméti előadás költségeit szerette volna ilyképp fedezni. Pályázataikat — ismételten hangsúlyozzuk: a magas pontszám ellenére — elutasították, kétszeresen is. Előbb, mert a két társulat ,,nem a román művészeket, nem a kortárs román kultúrát képviseli", utóbb ,,finomítottak" az indokláson, ezúttal azt hozván fel, hogy a sikeres pályázáshoz román vagy magyar szerző darabját lett volna kívánatos bemutatniuk, de legalább egy világnyelven szinkronfordítást kellett volna biztosítaniuk a magyar nyelvű előadásokhoz.

No, hát akárhonnan nézzük, az elutasítás elsőként felhozott indoka durva diszkrimináció. Való igaz, sem a székelyudvarhelyi, sem a temesvári társulat nem képviseli a ,,román művészeket" vagy a ,,román kultúrát", nem is képviselheti. De a romániai művészeket és kultúrát bizony igen, s ha a kiírást imigyen értelmezték kultúrminisztériumi körökben, az bizony-bizony szomorú, hisz eleve esélyt sem ad a romániai kisebbségeknek. És most sorolhatnánk, hogy abban a tízmillió lejes alapban a magyar, a szász, az ukrán és a többi tizen-egynéhány kisebbség adólejecskéje is benne van, hogy ez egy újabb ordító esete a példamutatóan megoldott kisebbségi kérdésnek, hogy... de kár a gőzért. A diszkrimináció az diszkrimináció marad, Nagy Pál, az udvarhelyi színház vezetője rögvest az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult kivizsgálásért. A dolog pikantériája, hogy a kutakodás eredménye akármi lészen — azért van egy sejtésünk: holló a hollónak nem vájja ki szemét —, a társulat pénzt már úgysem kap, merthogy a pályázati kiírás egyértelmű: a testület döntései ellen fellebbezésnek helye nincs!

Az elutasítás finomított változata pedig olyannyira abszurd, hogy önmagában kitűnő színházi helyzetet produkálhatna. A román Nemzeti Kulturális Alap egyik illetékes hölgye szerint ugyanis sem az előadás nyelvét, sem a darab szerzőjének nemzetiségét nem vették figyelembe a pályázatok elbírálásakor, csupán a világnyelvi tolmácsolást várták el, de azt éppúgy a román színházaktól, mint a Budapesten vagy Kecskeméten fellépő magyar színházaktól. Mindezt, hogy minél nagyobb számú közönség számára érthetővé váljanak az előadások. Ez szép és jó, nemes dolog is valóban. No de már most tessenek elképzelni a budapesti színházlátogató nézősereget, amint fülhallgatóval felszerelkezve nézi a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház amúgy szép, míves magyar nyelven zajló előadását, s a fülében zeng amúgy szintén szép, míves angol vagy német nyelven a színpadon látottak értelmezését megkönnyítő szöveg. Talán ha még orosz nyelven szinkronizálnák az előadást, legalább az idősebb nemzedékek kedvéért... Bár lehet, az illetékes hölgynek mégis igaza vagyon. Merthogy manapság már Budapesten egyre kevesebben értenek magyarul.