Hószobrok, avagy a téli Hargita varázsa

A téli Hargita színpompás, varázslatos tájait megidéző tárlata például már megjárta a távoli Tokiót is, hatalmas sajtó- és közönségsikert aratva. Itt már nem egyszerűen fotográfiákról van szó, amelyek amúgy is elbűvölő téli tájakat örökítenek meg, hanem olyan képződményekről, alakzatokról, amelyeket a hatalmas hó formál, és nyilván a nap, s amelyek túlzás nélkül tekinthetők akár hószobroknak is, mindenesetre a természet csodálatos alkotásai, melyeket a művész könyörtelen, mindenre figyelő blendepillantása örökít meg. Itt van például — a bőség zavarával küzdve emelhetünk ki csak az egymást példásan kiegészítő, folytató, magyarázó fotográfiák közül néhányat! — a nagy formátumú, Kék harmónia című kép, amely akár fotó-festménynek is fölfogható, ha van ilyen, s Balási Csaba számtalan felejthetetlen képe bizonyítja, hogy igenis van! A kép előterét hószörnyetegek, hóóriások, hófigurák uralják, dermesztően nyomasztó képzeteket keltve, mely képzeteket példásan ellensúlyozza, megteremtve a téli táj mindenkori és felejthetetlen harmóniáját, a szörnyek előtti jézusfehér hóra vetülő fekete árnyak képe, melyek részint óriási talpakra, részint szárnyakra emlékeztetnek. Az egész képnek van valami illékony, varázslatos, bűbájos hangulata. Vagy itt van a címéhez nem méltatlan Hóorgona, melynek képzetét holmi óriási kerítésrácsok közé ékelődő hófoltok alkotják dacosan, vonzóan, felejthetetlenül. Ezek a kerítések, úgy is, mint dülöngélő barna vitézek, egy havas táj elé vetülnek, mintha őriznék. Itt feltűnik már néhány ház is, az ember jelenlétére utalva… Ki a képekről most hiányzik, de jelenléte nyilvánvaló. Ebből a vázlatos jellemzésből is látszik, Balási nem véletlenül arat sikereket külföldön. A hazai tájat, jelesen szülőföldjét, a Hargitát örökíti meg, ami a jelek szerint nemcsak nekünk érdekes. Rájött arra, hogy nem majmolni kell a Nyugatot, s technikai megoldásokkal elkápráztatni, noha mellesleg technikai felkészültsége sem mindennapi, a kisujjában van mindaz, amit egy fotográfusnak tudnia kell és illik, hanem megörökíteni azt, ami (kis) világunkban a legérdekesebb…