Szekértábor szekér nélkül

Az elgondolás, hogy az Óriáspince-tetőre épp ez alkalommal, a turisztikai napokra összesereglettek ittlétét kihasználva, egy háromszéki értékbemutatót szervezzenek, kétségtelenül értékelendő. A gondok a szervezés során kezdődtek. A Kovászna Megyei Művelődési Központ Háromszék minden egyes önkormányzatának meghívót küldött, akár tavaly a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján, ezúttal is rakják szekérre s mutassák meg országnak-világnak, mi szellemi és tárgyi értékük.

A felhívásra csupán huszonketten válaszoltak, a többiek különféle okokra hivatkozva — hogy nincs is szekerük, akinek meg lenne, nincs, amivel elszállítania, más a falujában épp kezdődő kampányt hozta fel, ismét más lagzit, következő mezei munkát okolt — előre jelezték távolmaradásukat. Aztán a huszonkettes keret is igencsak megfogyatkozott, az Óriáspince-tetőre felük sem, mindössze tízen jutottak el. Lehangoló látvány volt a helységnévtáblák mögött sikoltó ürességeket nézni... No, de az a tíz — Sepsiszentgyörgy, Lemhény, Illyefalva, Mikóújfalu, Árkos, Réty, Barátos, Gelence, Dálnok és Maksa — kitett magáért, kárpótolni ugyan képtelenek voltak a többiek hiányát, magukban kevésnek bizonyultak benépesíteni a tetőt, mégis: ők ott és akkor Háromszéket jelentették.

Lennebb a népi mesterek sorjában. Ők is foghíjasan, bár nem annyira, mint a szekértábor. Vonzották a szemet, s mindig került, ki szóba elegyedjen velük. Hogy az ő nagyszülei házán is még a zsindely, hogy gyerekkorában a kacorbicskával ő is állatfigurákat, hogy nagyanyja szövőszéke a padláson, és semmiért nem adná — előjöttek a régi emlékek s a mesélő kedve gyereknek, unokának.

Még lennebb a lacikonyhás sátor. Egyetlen. Merthogy a háromszéki étel-italosok nem láttak abban üzletet, ha nem árusíthatnak csórékolbászt és Coca-colát (a szervezők kikötése lévén: minden háromszéki legyen, kivéve a sört, mert abból nekünk nincs). Sebaj, jött egy brassói, csapolta a hargitait, két üstben rotyogtatta a pityókatokányt, flekkennek valóért egyfolytában járta az autó az utat a városig és vissza — és tarolt. Ennyit a háromszéki vállalkozó szellemről.

És még lennebb a parkoló autók sokasága. Legpesszimistább saccolások szerint is legalább ötezren megfordultak a nap folyamán az Óriáspince-tetőn. Szórakozni akadt lehetőségük, a cserkészek métázni csalogatták a gyerekeket, gólyalábon járni tanították őket, Guzsalyasék játszóházukba invitálták, lovasgazdák nyeregbe pattantották, a Szabad Lovagok Rendje pedig a középkori harcművészetből tartott bemutatót. Legnagyobb sikere mégis a Háromszék Táncegyüttes előadásának volt, kicsi és nagy egyaránt hatalmas élvezettel követte dölyfös Döbrögi uram pórul járásának töténetét — a Ludas Matyi igazából itt, szabadtéri színpadon érvényesül. És aztán táncház és az elmaradhatatlan tábortűz — a hely, az Óriáspince-tető meglepően rövid idő alatt a háromszékiek kedvelt helyévé válott. Megérné ott, a mi kis világunk közepén gyakrabban szervezni programokat.