Nyomtatott újság megrendelése Paypal-al

Megrendelési periódus:

Kezdési dátum:


Regisztráljon, és szóljon hozzá írásainkhoz


Sepsiszentgyörgy, 2017. február 21., kedd 23:01
Köszöntjük Eleonóra nevű olvasóinkat!

Vinczeffy László 70

2016. szeptember 17., szombat, Képzőművészet
Angyal
Angyal
Radar
Radar
Rembrandttal álmodtam
Rembrandttal álmodtam
Rokonok
Rokonok
Totem
Totem
Kézdivásárhelyi rajztagozatos diák voltam, amikor tanárunk, Kosztándi Jenő festőművész a hatvanas évek végén, egy vasárnapon néhányunkat beültetett Rita nevű kocsijába, és meg sem állt velünk Zágonig, Vinczeffy Lászlóig.

A kirándulásnak pedagógiai célzata volt: mesterünk azt akarta nekünk bebizonyítani, hogyha a tehetség kitartással társul, a „világ végén is lehet művészetet produkálni”.
Emlékszem a zágoni panellakásra(!), ahol a szoba-konyha a családé volt, egy szoba pedig zsúfolásig tele festményekkel, keretekkel, festékcsomóktól formátlan palettákkal, kellékekkel.
Gyermekként akkor lenyűgözött képeinek ereje, az ábrázolás nyers őszintesége, a színek harsánysága, a kígyózó lángnyelv-örvények, amelyek akkori kedvencemet, Vincent van Goghot juttatták eszembe.
Igen, akkor még csak tehetség volt a ma már Munkácsy-díjas akadémikus, Vinczeffy László.
Akkor még bizony a megtűrtek csoportjába tartozott ez a szokatlanul kemény hangvételű fiatal festő, hiszen olyan korban éltünk, amikor az egyén gondolatát, vágyait is megpróbálták ellenőrzés alatt tartani. Életem egyik nagy szerencséjének tartom, hogy ezt az életpályát nemcsak mint tárlatlátogató követhettem, hanem az 1990-es évektől kezdődően munkatársként, később barátként behatóbban, közelebbről is megismerhettem.
A két évtized alatt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárában nagyon sok kiállítást szerveztünk és rendeztünk együtt. Megszámlálhatatlanok a festmények, melyeket restaurált, felújított, helyrehozott. A közösséget szolgáló intézményi munkában lettünk munkatársnál többek: bajtársak. Így történhetett, hogy nemcsak a múzeumban segítettük egymást, hanem művészetünkben is: gyakran látogattunk egymás műtermébe, és a kölcsönös, őszinte kritika, a baráti biztatás formában tudott tartani bennünket a 90-es évek erdélyi művészeti életének bizony eléggé ingerszegény viszonyai között.
A napi teendőkön, a művészi partnerségen túl álmodozni is volt kedvünk: Baász Imre csodálatos ötletét továbbgondolva a Gyárfás Jenő Képtár padlásán szerettünk volna berendezni egy erdélyi magyar kortárs képzőművészeti múzeumot… Csodálatos kegyelemnek tartom, hogy az akkor még naivnak tűnő álom ma már élő valóság: a Mestert születésnapján köszöntő katalógust az egykor megálmodott, ma már működő Erdélyi Művészeti Központ munkatársainak köszönhetjük.
A most megnyílt kiállítás katalógusában el szerettem volna kerülni az elégikus, emelkedett hangnemet, hiszen László művészete lüktető, élő valóság. Ez a konok kitartás tetszett gyermekként is, ezt tartom a legfőbb értéknek ma is, a nulla dies sine linea, amely művészetére is érvényesen így hangzik: egy napod se teljen el művészet (ecsetvonás) nélkül. Más szóval: az nyer, aki játszik. Az alkotó embernek a képzőművészetről nem bölcselkednie kell, hanem művelnie!
Számomra mindig imponáló volt, hogy Vinczeffynek a konceptuális művészet diadalmenete alatt is volt mersze a tudatalattit, az ösztönöset, a transzcendenst megszólaltatni úgy, hogy folyamatosan figyelt a világban történő áramlatokra is.
Ösztönös művészként tartjuk számon, de csak a kívülállóknak tűnik annak. Aki közelről ismeri, az érzi, tudja, hogy a termékenység, a sok-sok megszületett mű feltétele annak a szellemi töprengésnek, műhelymunkának, amely rendet rak a formátlan, gomolygó, ösztönös késztetésben.
Vinczeffy László kreativitása, lendülete ma is töretlen. Ez a kiállítás tudatosan nem visszapillantás, hanem az utóbbi évek törekvéseit, kísérleteit, szellemi lenyomatát kínálja a közönségnek. Sokakat meglep majd a szobraival. A Kós-épületben helyet kapó komor hangvételű képeket érdekesen ellensúlyozzák a jóval felszabadultabb, játékosabb múzeumkerti színes szobrok, a művész legújabb kísérletei.
Ha az utóbbi éveket emlegetjük, nem feledkezhetünk meg a szülőfaluról, Atyháról. A gyermekkor elszakíthatatlan gyökerei nyugdíjaséveiben hazahívták Vinczeffy Lászlót.
A legendás Firtos-tetővel szemben, Atyhában házat, szoborkertet, csűrgalériát épített példamutató következetességgel és eredményességgel. A ma már Munkácsy-díjas, Magyar Művészeti Akadémia-tag Vinczeffy hazatért Atyhába, és ezzel nemcsak művészete újult meg és kapott új lendületet, hanem a Kakasülő Galériában szervezett kiállításokkal egyben a falu, a vidék életét is felpezsdíti. 
Nagy öröm, hogy a hetvenéves Vinczeffy Lászlót a Székely Nemzeti Múzeumban köszönthetjük. Egészséget, munkakedvet, ihletet kívánunk neki, és azt, hogy még sokáig örvendezzünk, hogy egyetlen napja sem telt el ecsetvonás, rajz és vésőnyom nélkül.
Ha hozzá szeretne szólni, jelentkezzen be
Felhasználónév:
Jelszó:
Regisztráljon most