– Ma én emberbe csípek,
s a vérétől becsípek… –
mondogatta, aztán éjjel
elindult a seregével.
Ellepték a dunyhát, párnát,
csipkedték az ember álmát.
Szegény ember morgolódott
az ágyában, forgolódott,
jobb feléről – bal felére,
mígnem kiserkent a vére.
Hanem ezt nem tűri bárki,
el is kezdett hadonászni.
Pukkadt, dúlt-fúlt és reszketett,
odacsapott, hol viszketett.
Iszkolt is a bolha-sereg,
megoldotta a kereket,
menekültek hanyatt-homlok,
dunyha, párna, csak úgy porzott.
De nem így a dölyfös betyár –
mert hiszen ő bolhakirály!
– Gyáva népség – kiabálta –
Szégyent hoztok a bolhákra.
Szegény ember ennyi bolha
után most újfent horkolna.
El is szundikált egy kicsit,
azt se bánta már, ha csípik.
Bolhakirály nagy haraggal
már nem is csíp, harap, szabdal,
szúr, vág, kapar, karmol, döfköd,
vak dühében mérget köpköd.
Az alvónak meg se kottyan,
tovább alszik szép nyugodtan,
hisz hol ezer bolha csípett,
mit számít ott még egy csipet?
No, hadd jöjjön egy kis torna.
Fölugrik a dölyfös bolha,
odaszáll a fülcimpára,
a szőrszálat birizgálja.
Ám az ember meg se moccan,
alszik tovább nagy nyugodtan.
Most légy okos, bolhakirály,
süsd ki menten, hogy mit csinálj.
S a fejébe, hogy mit nem vett:
a bolha köhögni kezdett.
Prüszkölt, krákogott, mert hátha
az majd azt hiszi, hogy nátha.
És valóban. Alvónk, ni-ni,
kezd a vackán kecmeregni,
mocorogni, ébredezni,
kezdi a fülét hegyezni.
– Hm… ez furcsa… – mondja rögtön,
hogy egy bolha így köhögjön.
Odanyúl és – fülön csípi.
Máris körme közt a kicsi.
Egy roppantás, meg se nyikkan –
bolhakirály szertepukkan.
Az ember meg továbbalszik,
nem is kél, míg nem hajnalszik.
Azóta is a bolha-nép,
meséli e tréfás mesét,
s a végére – ifjúságnak –
ezt biggyeszti tanulságnak:
Ha a bolha nem köhögött volna,
ma is eggyel több lenne a bolha.