Alaszkai lazachalászat

Alaszka, természetesen, nagy fizikai próbatétel is, de Radu életkorában és képességei ismeretében az ilyenféle kalandnak ,,most van az ideje". Ki is használja, meg is fizetteti. Jellemző történetként mondom el azt az esetet, hogy amikor a családom azért aggódott, hogy az én nullával mérhető angoltudásommal nekivágok egy észak-amerikai útnak, Radu és édesapja éppen akkor hozta át Brassóból azt a küldeményt, amelynek az átadására fiunk, menyünk megkérte. Az itthoniak rögvest nekiestek Radunak, hogy én miféle nyelvtudással merészelek nekivágni annak a világnak.

— Semmi gond — mondotta Radu. — Szüleim (az édesapja jelen volt) évenként néhány hónapot nálunk töltenek. Nem tudnak angolul. Egyszer a mama otthon maradt, s az volt a feladata, hogy főzzön valami hazai ízeket Amerikába átmentő ételt. Vásároltunk egy üveg savanyú káposztát. Mi elmentünk munkába. A mama nem tudta kinyitani az üveget. Nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy a kupakot lecsavarja. Gondolt egyet, s kiment az utcára, mert ott csak kerül egy olyan férfi, aki megbirkózik a kupakkal.

Igen, de az amerikai férfiak nagyvárosokban többnyire kocsival járnak. (A történet houstoni.) A mama fogta az ölében a káposztás üveget, és mutatta a kicsavarás műveletét. A kocsik csak suhantak el mellette. Egyszer egy férfi megállt. A kicsavarás műveletének imitációját megértette, fogta az üveget, s egyetlen mozdulattal lecsavarta róla a kupakot. A mama ki akarta vágni a rezet, és megköszönte a segítséget:

— Danke schön!

Nevettünk. De amikor nekem kellett megértetnem magamat a reptereken, rendszerint leültettek, intettek, hogy várakozzak, amíg nem kerítettek egy olyan hölgyet vagy férfiút, aki megértette az én válaszaimat. Ily módon voltam, azt hiszem, afganisztáni menekültekkel is egy csoportban.

Nem árt tehát, ha nem csak mutogatni tudunk, hanem ismerünk valamilyen világnyelvet is a hazai mellett.