Múzeumi széki négyes

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vezetőségének, munkatársainak nincs szüksége efféle tanácsokra, mert ők végzik a dolgukat. Nemrég családos programokat indítottak, a gyermekek és fiatalok múzeumba szoktatása érdekében múzeumpedagógussal, a minél szélesebb tájékoztatásért pedig kommunikációs felelőssel gazdagították a munkaközösséget, és ami a színvonalas rendezvények mellett talán a legtöbbet hoz: nyitottak más hasonló intézmények, néprajzi társaságok, civil szervezetek felé. Mert tudják, a befelé fordulás, a magyar átokként is emlegetett szakmai féltékenység nem előreviszi, hanem hátráltatja az intézményépítést.

Jut eszembe mindez az Orbaiszék változó társadalma és kultúrája című tanulmánykötet minapi sepsiszentgyörgyi bemutatója kapcsán. A zabolai Csángó Néprajzi Múzeum sorozatindító kötete arról tanúskodik, hogy az alig öt éve létesített kistérségi múzeum az anyaintézethez hasonlóan (melynek külső részlegeként működik) nem csak kiállítások helyszíne, hanem a néprajzi szemináriumok, az egyetemisták számára szervezett nyári múzeumi gyakorlat, az itt zajló folyamatos kutatómunka és adatfeldolgozás révén élő láncszeme a háromszéki múzeumi vérkeringésnek. A Szé­kely Nemzeti Múzeum alig egy éve kinevezett igazgatója, Vargha Mihály a széki négyeshez hasonlította azt az egymásba kapaszkodást, ami révén a térség múzeumaival, a zabolai kötődésű kolozsvári Kriza János Néprajzi Társasággal együtt gyarapítani kívánják azok táborát, akik helyet adnak a fiatal kutatóknak, és művelődési teret biztosítanak az emberek számára.