A magyar nyelvű média ontotta az utóbbi napokban az ötvenhatos megemlékezésekről szóló híreket. Számos rendezvény zajlott világszerte a forradalom hatvanéves évfordulóján, nagyon sok politikus, közéleti személyiség elemezte az egykori októberi eseményeket, méltatta a szovjet rendszerrel szembeszállók bátorságát, fejtegette a szabadság eszméjét, próbálta hangzatos szavakba foglalni, hogy mi is lenne ma az ötvenhatos események tanulsága, üzenete. Valahogy megszoktuk már ezeket a szónoklatokat, esetenként elcsépelteknek, semmitmondóaknak is érezzük őket, mert bármennyire is szépek és igazak a kimondott szavak, a kontextus, amelyben elhangzanak vagy a felszólalók személye olykor megkérdőjelezi az állításokat.
Ezzel a kettős érzéssel szemléztem a honlapokat, néztem a híradókat, a Kossuth téri rendezvény követése közben pedig egyre jobban erőt vett rajtam a keserűség. Egyesek zászlókkal, kokárdákkal érkeztek, mások sípokkal, trombitákkal, és miközben követték egymást a beszédek, egyre hangosabb lett a füttykoncert, aztán lökdösődést, ütéseket, dühtől eltorzult arcokat láthattunk, mintha épp most készülne kirobbanni egy újabb forradalom. Nemsokára véres arcok is megjelentek az internetes videókban. Egy srác hangszórójából reggae zene szólt a következő szöveggel: „Ooo, Mr. President, it’s time to go...” (Elnök úr, ideje menni...), aztán a rendőrök gyűrűjében láthattuk őt, majd elmesélte: alighogy megérkezett a hangszórójával, azonnal elhurcolták. Ünneprontók egyik oldalon, agresszió a másikon. Vajon szabad-e véleményt nyilvánítani ma Magyarországon, vajon feljogosít-e a véleménynyilvánítás szabadsága arra, hogy kegyeletsértők legyünk? Olyanok is voltak a téren, akik egykor részt vettek a forradalomban, olyanok is, akik szülei, közvetlen hozzátartozói meghaltak a szabadságért.
„A boldog élet titka a szabadság, és a szabadság titka a bátorság. Nekünk, magyaroknak van tehetségünk a szabadsághoz. Mindig is tudtuk, mit kezdjünk vele. Tudjuk, hogy a szabadság nem egy állapot, ahová eljuthatunk, hanem egy létforma, olyan, mint az úszás. Aki abbahagyja, elsüllyed” – mondta Orbán Viktor, az ünneprontók pedig így replikáztak: „Ki akarjuk fejezni ellenszenvünket Orbán politikájával kapcsolatban... Igazából nem a nemzet ellen, hanem a nemzetért szeretnénk fellépni... Orbán meg akarja gyalázni ’56 szellemiségét, és próbáljuk egy kicsit elnyomni a hangját.” A lengyel államfőt is kifütyülték, aki közben ezt mondta: „Ti a szabadságvágyért óriási árat fizettetek, de végül is megszereztétek a szabadságot.” A dulakodás képei, az ünneplők és Orbán-ellenesek nyilatkozatai között egy idős bácsi elcsukló hangon mondta: „Sajnos, ez Magyarország... miattuk szégyellem magam, akár a föld alá süllyednék.”
Ez a mi szabadságunk, ez a mi bátorságunk. Arrogancia, köpködés, kommentekben kiélt személyeskedő beszólások, egymás elfogadásának, megértésének vágya helyett a lenéző, gyűlölködő indulatok. Mintha az elnyomó hatalmak alól felszabadulva kihalt volna belőlünk a hit, a jóindulat, az empátia, az együttérzés öröme... Hol vannak ma azok az értékek, amelyek egykor naggyá tették a hősöket, hol van az a bizonyos, mindenkinek szent értékrend? Egyre nehezebb átlátni az összefüggéseket, megérteni, hogy mi helyes, mi helytelen, hogy merre tartunk a szabadságban. Az érdekharcainkban eltörpült az igazság, az őszinteség helyét átvette a mindent kimagyarázó okoskodás.
„Mi nem az emberi gyengeséget, nem a meghasonlást, hanem a bátorság, a hősiesség és a nagyság dicsőségét kaptuk útravalóul. Büszkék lehetünk elődeinkre” – zárta beszédét Orbán Viktor. Ők vajon büszkék lennének ránk?